Varga Dániel: Vissza a természethez. Michaël Dudok de Wit: A vörös teknős

A vörös teknős című film egy pontján a főszereplő kisfia egy part közelében úszó tárgyra lesz figyelmes. Odarohan, hogy szemügyre vegye, mi is az pontosan: mint kiderül, egy palackot talált. Az óvatlan néző itt akár arra is számíthatna, hogy a fiú az üvegben levélre fog lelni, amelyet elolvasva emberhőseink története talán új fordulatot vehet a film cselekményének előrehaladtával.

És az óvatlan néző ennél nem is tévedhetne nagyobbat. Ugyanis ez az alkotás nem a hagyományos narratívát és a Hollywoodhoz szokott filmfogyasztó gondolkodásmódját veszi alapul, hanem teljesen más módon, más eszközökkel beszél a legegyetemesebb kérdésekről – miközben egy szó sem hangzik el benne.

A palack pedig üres. E jelzőt legtöbbször negatív tulajdonságként szoktuk felhozni, ha értékelünk valamit; egy dologra általában akkor mondjuk, hogy üres, ha az haszontalan, kimerült vagy híján van a lényegi tartalomnak. Az ürességnek azonban van egy pozitív jelentése is, úgymint például az (újra)hasznosíthatóság vagy a tisztaság. Michaël Dudok de Wit műve az ürességnek ez utóbbi, pozitív oldalát mutatja be, s így a fiú által megtalált palack tökéletes metaforájává válik az egész alkotásnak: a filmbe bármilyen folyékony anyagot (érzést) beletölthetünk és bármilyen üzenetet eljuttathatunk benne önmagunkhoz.

Azáltal, hogy a film mellőzi a verbális eszközöket, jelentősen összeszűkül a mű és a néző közötti kommunikációs csatorna; ez az alkotói döntés egyrészt korlátozza magát az alkotót, másrészt egyszerre szab gátat a nézői értelmezésnek, illetve engedi azt szabadon. A néző kevesebb szállal kötődik az alkotáshoz, azon a kevés szálon azonban csaknem kötetlenül mozoghat. Dudok de Wit ezt a fajta filmkészítési módszert már korábbi animációs rövidfilmjeinél is sikerrel alkalmazta (Father and Daughter című filmjéért Oscar-díjjal is jutalmazták), és A vörös teknősben sem megy szembe eddigi metódusával: nem beszélteti szereplőit, mindeközben azonban olyan érzéshullámverésekkel ostromolja a néző szívét a teljes játékidő alatt, amelyre nagyon kevés alkotó képes.

Kép A vörös teknős / La tortue rouge című animációs filmből

Mivel a nyolcvan perces játékidő alatt egy egész élet lefolyásának lehetünk a szemtanúi, nyilvánvaló, hogy az író-rendező még véletlenül sem törekszik a realizmusra (egy olyan filmtől, melynek fogadtatása ennyire erősen függ a néző érzelmi nyitottságától, a realizmus nem is várható el); ezáltal a mű csaknem minden karaktere és fordulata szimbolikussá válik. Az elemzőnek elsősorban két forrás áll rendelkezésére, ha beszélni szeretne erről a filmről: a mű által benne kiváltott érzések, valamint a rengeteg értelmezésre váró szimbólum, amiket az alkotás felvonultat. Ez utóbbiak mindegyike az ember saját magához, illetve természethez való viszonyának boncolgatásához nyújt jelképrendszert, melyek közül egyértelműen a partra vetett férfi, illetve a címbeli vörös teknős alakja a domináns.

A teknősbéka csaknem minden archaikus kultúrában hordoz valamiféle jelentést, elsősorban a polinéziai, illetve egyes ázsiai népek körében övezi az állatot nagy tisztelet; a maori kultúrában a család és a biztonság jelképeként, míg a hindu és a kínai mitológiában a világ (egyik) teremtőjeként, nemzőjeként tartják számon. A teknős felbukkanása e gondolatkörökben a társadalomból való kivonulásra, csöndes szemlélődésre, elmélyülésre hívja fel az ember figyelmét. A filmbeli vörös teknős is erre igyekszik rábírni a főhőst a maga kellemetlen stílusával; a természet folyamatosan játszadozik a férfival, egy magányos szigetre száműzi és teljesen kiszolgáltatja őt önmagának, ő azonban nem hajlandó az események mögé látni, nem hajlandó észrevenni, tudomásul venni természetnek való alávetettségét, azt, hogy az elvesztett harmóniát csak a környezetébe való teljes beolvadásával, a körforgás résztvevőjeként lelheti meg újra. A partra vetett ember szinte azonnal menekülne, négyszer is tutajépítésbe fog, de egy láthatatlan erő (miről később kiderül, hogy a vörös állat az) mindig megakadályozza a szökést. A férfi végül bosszúból tulajdonképpen kivégzi a teknőst. Mindennek ellenére azonban – bár az állat elpusztítása révén már adva van a lehetősége a távozáshoz – a főhőst egy nagyon is emberi dolog tartja ott a szigeten: bűntudat kezdi gyötörni a teknőssel való elbánása miatt. A lény pedig megjutalmazza őt megkésett gondoskodásáért: átváltozik azzá, amire a férfi a leginkább vágyik az adott körülmények között.

A film sugallata tehát, hogy a megnyugváshoz, a harmóniához mindenkinek magának kell eljutnia, a természetre pedig nem mint ellenségre, hanem mint bölcs támogatóra kell tekinteni ebben a folyamatban; hiszen az ember aligha dacolhat egy ekkora erővel. A névtelen férfi a szabadságvágytól, a haragon és a megbánáson át eljut a teljes lelki nyugalomhoz és a természetbe való beolvadáshoz, fiát pedig már ebben az alapállapotban engedi távozni a szigetről. S talán mi sem tehetünk másképp, mint hogy csak akkor úszunk ki a nyílt óceánra, ha magunkban már mindent elrendeztünk.