Varga Zoltán írásai
(12)

Mechanizált mesehősök – A burleszk öröksége az animációs filmben: 2. A komikus gépiesség az animációban

Chuck Jones Feed the Kitty (1952) című rajzfilm-klasszikusának egyik gegjében Marc Anthony, a bulldog egy általa védelmezett kiscicáról azt akarja elhitetni gazdájával, hogy az egy felhúzható játékfigura – ez a pillanat több mint a kutya rögtönzött kényszermegoldása, mert olyan hagyományhoz kapcsolódik ez a poén, ami kétségkívül keresztülszövi az élőszereplős burleszket és a (rajz)animációt egyaránt. Sőt, a komédia elméletében is rendre visszatérő koncepciónak mondható. A gépiességről van szó; mégpedig az automatikus mozgás- és viselkedésformák által eluralt figurák nevettető lehetőségeiről.1

2012. december 21.

A múlt sohasem múlik el? – A Psycho folytatásai

A legendás Psycho folytatásai nem tartoznak a filmmel kapcsolatos kutatások témái közé. Ez a hiány annyiban indokolt, hogy egyik folytatása sem ér az alapfilm nyomába – mégsem kell feltétlenül leírni őket.

2007. szeptember 15.

Nemcsak mozog, halljuk is – Az animációs film és a hang viszonyáról

Az animációs film és a hang viszonyát vizsgálni két szempontból is termékeny, ugyanakkor komoly kihívás elé állítja az arra vállalkozókat: ugyanis sem az animációs film, sem a filmhang nem kapta meg ezidáig azt az elméleti figyelmet, tanulmányozást, tudományos kutatást, amit egyrészt megérdemelt volna, másrészt pedig amit a film vizuális rétege, illetőleg élőszereplős változatai (játék- és dokumentumfilmek) már sokkal inkább megkaptak.

2007. szeptember 15.

„Hitch-csók” – Alfred Hitchcock filmjeinek csókjelenetei

A suspense mestereként emlegetett rendezőzseni munkásságából feltehetőleg előbb idézzük föl a zuhanyjelenetet (Psycho), a repülős offenzívát (Észak-északnyugat), a finálét a kontrollálhatatlan körhintán (Idegenek a vonaton) vagy az Albert Hall-i koncertet (Az ember, aki túl sokat tudott), mintsem a csókjelenetek valamelyikét.

2007. május 15.

„Az Árnyék tudja” – A szuperhősfilmek jungi szimbolikája

A kortárs hollywoodi filmkultúra egyik markáns vonulata a szuperhősfilmek sora, melyet az infantilizált posztmodern tömegmozi értéktelen termékeként szokás lesajnálni, megvonva tőle a minimális bizalmat is, amivel pedig inspiratív jelenségekre lehetnénk figyelmesek. A szuperhősfilmekben megfogalmazott szuperhősképzet azonban korántsem egydimenziós: a jungi mélylélektan segítségével élesebb fényben láthatjuk az egyes szuperhősök portréját.

2007. április 15.