Még mindig ritkán lát a hétköznapi mozilátogató keleti artfilmet, s ha mégis, még ritkábban indiait. Tovább fokozza a kódhierarchián belüli specifikusságot, hogy az indiai szerzetest, a keleti vallások új ébredőjelöltjét ezúttal nem Keanu Reeves játssza. Már ennyiből is látszik, hogy a Szamszára elég egzotikus film.
Egzotikuma azonban nem a helyi specialitások felvonultatásának eredménye, bár van ilyen jócskán. Például a teljes film a Himalájában, pontosabban Ladakhban készült. Errefelé élt egyébként Buddha, s a főszereplő életútja első nekifutásra Buddha életének kissé lebutított verziója: alacsonyabb származás, feleannyi magányos meditáció, fordított menetrend... A hegyek amúgy maguk is erős lokális elemek a filmben, de sokszor láttunk már két dimenzióban ilyen szépséges hegyeket, meg is szoktuk, nem az egzotikus a jó szó rájuk. Mint ahogy a folklórra sem, bár a helyiek hétköznapi élete, a köveket hajigáló sasokkal való találkozások, az ülve arató parasztok, a tehenekkel való cséplés szerintem az átlagos indiai szoftverfejlesztőknek is néprajzi érdekű. Nem egzotikum a szerzetesi aszkézis sem: az aszkézis sose egzotikus, még ha magas, hideg hegyek oldalába vájt barlangokban ülnek is a porospergamen-bőrű szerzetesek, lótuszülésben és transzban... A film erotikus részeire is ugyanez igaz, bár világos, hogy errefelé mások lehetnek a vizualizálási és interpretációs szabályok: például én sose láttam még éjszakai magömlést, még kevésbé emiatt szomorkodó férfiakat.
Ami igazán egzotikus, az a történetképzés. Egyrészt, mert allegorikus filmről, ha úgy tetszik, példázatról van szó; ez egyébként nem válik kárára, a film keleti szokás szerint amúgy sem tesz különbséget a metaforikus és konkrét elemek közt. Másrészt, mert a rendező úgy egyensúlyoz a nyugatias és keleties formák között, hogy félig értjük, érzékeljük ezt, és ez az izgalmas. S itt nem a vallási-filozófiai terminológia idegenségére gondolok: ez nem a film problémája, bár rossz érthetősége, lefordítatlansága kimondottan bosszantja a leíró embert, ha például egy mondatba kellene elhelyeznie a karma, dharma, pharma szavakat. Tudja, hogy ezek a fogalmak a mi kultúránkban nem léteznek, és hogy egy nyelv új fogalmakat az új névvel együtt szokott átvenni; ezeket a fogalmakat azonban lehet, hogy sose veszi át, s főleg úgy nem, hogy a fordítás hiánya miatt már a primer szójelentés is a meditáció kérdése. Persze, a terminusok fordítása, elterjesztése szakmunka- és kitartásigényes, de elég nehéz elhinni, hogy mindenki, aki keleti életmódkönyveket ad ki és fordít, csakis a gyors pénzszerzést tartja szem előtt.
Szóval Tashi, a főszereplő ötéves kora óta buddhista szerzetes, ebben nagyon sikeres is: a film elején épp befejezi három éves, három hónapos, három hetes és három napos étlen-szomjan tartott meditációját egy hegyoldalba vájt magányos cellában. Mikor azonban visszahozzák az életbe, ez túlságosan is jól sikerül: minden vágyteli lény (kutyák, csecsemők és asszonyok) vonzódik hozzá, s ő is minden vágyteli lényhez vonzódni kezd. Egy áldásosztáson aztán megismerkedik a házigazda lányával, Pemával, s végül is Buddha példájára hivatkozva úgy dönt, hogy elhagyja a kolostort, mert a világot is látni akarja. Meg is házasodik, gyerekei születnek, éli a himalájai parasztok életét.
Könnyű elképzelni, hogy az anyag hogy nézne ki egy nyugatias történetképzésben: előbb a szerzetesi nőnélküliséggel kapcsolatos borzongások keltődnének a nézőben, aztán a vallásos embert vágyak marcangolnák, lehetőség szerint el is bukna... előbb egy nő, aztán mindjárt több... Majd az életidegen, tapasztalatlan ember ügyetlenségei a gyakorlati életben, aztán menekülés vissza és/vagy menekülés előre... Tashi azonban nem viselkedik életidegen módon; ha van vele probléma, inkább az, hogy üzleti és egyéb viselkedését nem szabályozzák tradíciók. Túl agresszíven, a kontextusmentes ráció alapján tevékenykedik abban a közösségben, ahonnan ötéves korában kikerült, s ezzel rombolja a tradicionalista kultúra összefüggésrendszerét.
Az első szenvedély nyomában aztán jön a többi: igazságérzet, emberszeretet, bosszúvágy, más nők, mígnem meghallja buddhista mestere halálhírét és utolsó üzenetét, amely miatt felkerekedik, hogy visszatérjen a kolostorba.
Ez az a pont, ahol a film egzotikuma egészen világos: ebből a történetből nyugati felfogásban lélektani dráma lenne. A keleti vallások szerint azonban a léleknek nincs drámája, a lélek nem túl érdekes, eltűnik a szamszárában, a világ örökké körbefutó folyamában, vagyis az empirikus valóságban. Nem mintha a lélek vagy belső képeink, amelyek összessége maga a lélek materiális lenne. Ezek a képek azonban mind „álmok”, mégpedig olyanok, amelyek vagy elenyésznek, vagy ha a vágy alakjában, a cselekvés okaként jelennek meg, kívülre, a szamszárába kerülnek: ekkor realizálódnak, és úgy enyésznek el. Jól látszik mindez annak a képnek a filmbelső interpretációin, amelyen Pema az áldásosztáson Tashi mellé fekszik. Ami itt érdekes, az a szellem, annak lehet története, és abban a történetben nagyon sokszor bele lehet lépni ugyanabba a folyóba; Tashi bele is lép. A szellem története, Buddha követése pedig ott kezdődik, ahol a lélek drámája véget ér: mikor a szenvedély egyetlen, elsöprő oldala helyett feláll az alternatíva. A szerzetes-mesterek mindig két lehetőséget kínálnak Tashinak, egészen odáig, hogy a döntés idején, a „tudat-és-test”-kommunikációban mutatott, szerzetesek számára készült, fény hatására makabreszk erotikus képecskék mellé kapott írás a világba küldi őt. A tanítás két ellentétes oldal bemutatása, amelyek közül a növendéknek magának kell választania.
Paradox módon Tashit magát eleve a szellem alternatíva-igénye vezeti, mikor a szerzetesi mellé az alternatív világit is meg akarja tapasztalni. Ez pedig akkor történik meg, mikor a világi oldal egyenrangú lesz a szerzetesi élet erkölcsével, mikor nem mint szenvedély, hanem mint erkölcs, megvilágosodásra alkalmas hely mutatkozik meg. Nyugati szemmel a történet két perccel a vége felirat előtt, klasszikus katarzissal fejeződik be: drámai bukás és lebukás, döntésképtelenség, elvesztett megvilágosodás, megvilágosodásra méltóbb heroina-feleség, vigasztaló keleti gnóma... Ez azonban a lélek története. Azt hiszem, itt a keletiek az ellentétes, de ugyanoda vezető utak felállását láthatják. Buddha életének lényege, hogy csak variációkkal lehet követni.
