Nem-nem, hölgyeim és uraim, nem szabad azt hinnünk, hogy életrajzi filmről van szó. A cím alapján annak tűnik, de bizony nem az. Kérdéses, akkor viszont mi lehetett a rendező célja. Ha Molière ihletforrásainak vagy netán élete kevésbé ismert eseményeinek feltárására vállalkozott, akkor nagyon melléfogott. Molière életéről minimális információt kapunk, hiszen azzal csak a film kerettörténete foglalkozik.
1658 Párizsában vagyunk. Molière és társulata tizenhárom év vándorszínészkedés után úgy dönt, hogy a falvak után ideje a francia fővárosban is belevágni a színházcsinálásba. Probléma azonban rögtön adódik: a királyi udvar és a társulat egyaránt vígjátékot akar, Molière pedig tragédiát, mert szerinte az nemesebb, komolyabb, igazibb műfaj. A kérdés nyitva marad, mert hirtelen 1645-ben találjuk magunkat.
Molière az adósok börtönében gyötrődik. Ez az utolsó pont, ahol még a történelemre támaszkodik a film, ekkor startol a fikció. A fantázia általában érdekesebb, mint a valóság, mert meglepetéseket tartogat. Pozitív meglepetéseket. Általában, de nem most. Ebben a filmben egészen más történik. A francia irodalom egyik legnagyobb drámaírójának vígjátékai szét lettek trancsírozva, majd kollázs készült belőlük Molière címmel. A rendező a Tartuffe-re épített, megfűszerezte egy kevés Képzelt beteggel, aki mellé befurakodott A fösvény is. Jöttek vele a Tudós nők és a Kényeskedők, majd végül megjelent A mizantróp is.
Molière-t Jourdain úr szabadítja ki a börtönből, méghozzá azzal a céllal, hogy a hírhedt színész játszani tanítsa őt, hogy elnyerhesse a gyönyörű Célimène szerelmét. Ekkor elkezdődik a cselekmény bonyolítása, természetesen molière-i technikákat követve. A szerelmi szálak egyre kuszábbak, zsarolás fenyegetést követ és fordítva. Minden második embernek kockán forog a becsülete, a többieké pedig már rég elpárolgott. Ugyebár az az érzésünk, mintha egy Molière-vígjáték közepébe csöppentünk volna. A probléma csak az, hogy míg az író darabjaiban tökéletesen megalkotott figurákkal és tömény iróniával találkozunk, itt összetákolt a történet, a legkevésbé sem jó a színészek szerepformálása és a poénok sem működőképesek.
Kosztümös film ugyan, de a gyönyörű jelmezek, a kastélyok, a nemesi udvarok ellenére sem tudja megteremteni azt a varázslatos hangulatot, amelyet elvárnánk, méghozzá jogosan. Úgy szól Molière-ről a tőle kölcsönzött idézetekből, figurákból megalkotott film, hogy igazából nincs köze az íróhoz.
Az egyetlen visszatérő probléma a Molière vígjáték, farce és tragédia közötti vívódása, amely valamelyest mégis menti a filmet. Az íróban újra és újra felmerül a tragédiaírás ötlete, noha leheletnyi tehetsége sincs hozzá. A kerettörténet folytatása megválaszolja ezt a kérdést is. Visszatérve 1658 Párizsába, Molière egy vígjátékban megírja a Jourdain-háznál megélt tapasztalatait: Elmire asszonyhoz fűződő szerelmét, a kényeskedő Célimène rosszindulatú hódításait, Valèr és Henriette lehetetlennek tűnő, mégis beteljesült házasságát és a nemesi élet egyéb viszontagságait. A darabot bemutatják egy fővárosi színházban, és természetesen hahotázó kacagás és tapsözön fogadja.
Végül pedig egykori szerelme, a halálán lévő Elmire Jourdain mondja ki azt a nagy igazságot, amely eloszlatja a vígjátékok irányába támasztott kétségeit: ”A boldogtalanság humorát nem szabad alábecsülnünk!”. Ez talán a film egyik legfontosabb mondata, hiszen épp azt mondja ki, amitől Molière vígjátékai zseniálisak - azaz hogy a komikumban mindig ott rejlik a tragikum. Molière szereplői vígjátéki figurák, mégis tragikusak a szó legszorosabb értelmében; az író a nevettető és ugyanakkor kegyetlen iróniával mutatja meg a fösvénység, a mizantrópia, az álszentség keserűségét. A Molière tehát, ha összekuszált is, de kimondja azt a valamit, ami megmagyarázza a francia klasszicizmus nagy nevettetőjének zsenialitását.
