Argóritmus, avagy milyen a magyar blöff?

Árpa Attila: Argo

Mitől jó egy film? Na de mitől pocsék? Vajon megmenthet egy produkciót mindössze az, hogy nyálcsorgatva motyogjuk: végre egy kőkemény, egy igazi (sőt az igazi) magyar alkotás?! Avagy talán mégiscsak az menti meg a dolgot magát, hogy gulyásbanda-történet ide, kopipészt technológia oda, a szart is el lehet adni, ha megfelelő a csomagolás, ha csillog a burok?

És milyen a megfelelő burok egy film esetében? Amerikás vagy magyaros? Mert ha amerikás, akkor elegendő felsorolni, széleskörű sajtónyilvánosságot biztosítani egy ilyen bombasztikus (sic!) adatsornak, hogyaszongya: forgatókönyv-változatok: 14 (4 évig írták); művér: 11 liter; illegális forgatások száma: négy nap; Bomba energiaital fogyasztása: 2875 flakon; beállítások száma: átlag napi 35 (játékfilmeknél általában átlag napi 12); vágások száma: 3 962 (magyar játékfilmátlag 1500); vágási idő: 4 és fél hónap; nyersanyag: 39 000 méter; benzin és gázolaj: 24 000 liter, a „római csata” költségvetése: hárommillió HUF. A teljes költségvetés 200 millió körül mozgott, és ebben benne van a rendező saját vagyona is.

Árpa Attila: Argo

Na de ha magyaros a csomagolás, akkor feltűnést kell kelteni, főként, ha a rendező a tévéhisztéria nevezetű iparból érkezik hipervalóság burokban. Méghogy egy internetes fórumon két no name arról beszélget (a bemutató előtt), hogy meg tudják szerezni az Argót. És ezt a forgalmazó olyannyira komolyan veszi, hogy közleményesdit játszik a publikummal, és felkér mindenkit, hogy ne töltsék le a filmet a világhálóról. Előbb talán ellenőrizniük kellett volna, hogy tényleg lehetséges-e mindez... Ingyen reklám volna az ilyesmi, amit a forgalmazó (vagy inkább a rendező) talált ki? Kőkemény, tudatos, kiszámított gerillamarketing? Mindegy. A lényeg az, hogy profi munka.

Árpa Attila: Argo

Mert az Argo minden porcikája profizmusról tanúskodik. Kezdjük azzal, hogy Árpa Attila szerénytelenség nélkül próbál Tarantino-pózba merevedni (itt az „Árpa Attila első filmje” összevetendő a Kill Bill első mondandójával, mármint azzal, hogy hányadik is a T-művek sorában). Aztán folytassuk azzal, hogy a befutó képsorok, az újabb és újabb szereplők felvezetése, bemutatása ugyanúgy történik, ahogy az a Blöffben elő van írva. Jön a fickó, kártunt csinálnak belőle, ráírjuk a bandabéli nevét, és máris kicsit Guy Richie is lesz ez az Árpagyerök. És aztán hülyére röhögheti magát, hogy a csomó marha kritikus, túl komolyan véve önmagát, egymás sarkára tapodva próbálkozik túllihegni a témát: ez koppintás, nincs ráírva, hogy idézet – alaposan átgyúrás után semmiből sem derül ki, hogy paródia stb. Miért volna gond, ha nemcsak Tarantino trükkjeit lopja el a magyar fiú, hanem kedvesen szemtelen, keserűpofákat és savanyúpofinákat fricskázó magatartását is? Az már más kérdés, hogy vajon mindezt tudatosan műveli-e Árpa, vagy véletlenek találkozásáról van szó. Hát persze, hogy tudatos az egész.

Árpa Attila: Argo

El is mondja, mit honnan lopott. Úgy mutatja meg a máshonnan hozott holmit, hogy a legkevésbé óvatos, a legkevésbé gyanakvó szemlélődő is kénytelen rájönni, mi honnan származik. A rómaiak csatája a dákokkal: egy az egyben a Gladiátorból származik (ott germánok ugyan a rosszfiúk, de a look ugyanaz, sőt a közelképek pergő sora is kísértetiesen hasonlít, a véres életszaggal és a látványos akcióval együtt). Ahogyan a múzeumban a botcsinálta rablók rávetik magukat egy pillanatnyi merev összebámulás után a teremőrre, az ugyanaz a jelenet, mint amikor a A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőben kiderül, hogy a rengeteg fű mellé jár egy zsaru is: nesze neki, utálom, a kurva anyjukat a zsaruknak! És ha már ellopták a papírt, előtte el kellett valahogy emelni a cuccost is, azt a bizonyos titokzatos palástot. Itt a James Bond-filmek fílingje és a Bennfentes bevezető képsora (az egész keleti világcuccal) Delta Force-os feliratozással jön vissza. Amikor viszont a műkincsgyűjtő elküldi az emberét Magyarországra a Tejesemberhez „segíteni”, isten bizony úgy jelenik meg (lelassítva jön, hatásosan, miközben a szél fújja a fekete balon kabátot), mintha épp a Face Off nevű akciózgatósban bámulnánk a Nicolas Cage nevű úriember alakítását. Már-már szorítunk, hogy talán megnézhetjük a hátát is, hogy a kabát alatt két arany markolatú pisztoly lapul. De nem. Ez az egyén az, akinek az alakításában a legeredetibb poén lapul meg. Azt a parancsot kapja, hogy „Szállj már ki, és intézd el ezt a zsarut!” Most nem az a lényeg, hogy Született gyilkosok-effektus ez (mint egyébként, ahogy a golyó repül, forog-forog, vagy a krumpliember és a mekis csaj l’art pour l’art alapon való kicsinálása). A bérgyilkos kiszáll a szupertartálykocsiból, és megkérdezi illedelmesen a bajszos magyar zsarutól, hogy mi a gond tata. Mire a tata elmondja, hogy a sebességkorlátozással még csak megvolnának, de a bazi nagy tartálykocsi természetvédelmi területen furikázik. „És meg tudnánk oldani ezt a kényes kérdést?” – így a flegmatikus-jószívű gyilkos. A zsaru ravaszkásan rápillant a krokodilbőr csizmára. És persze mindannyian sejtjük már, milyen tornacipővel tér vissza a helyére a Nicolas Cage-imitáció.

Árpa Attila: Argo

Suttyó trash

Következik a fantázianevek sora, Blöffösen előmesélve és látványban is ugyanazt a játékot (ki/felírást) alkalmazva. Az mindenképp Árpa érdeme, hogy egyes fantázianevek jobbak, mint az eredeti opusban: Tejesember (Oszter Sándor), Tibi (Kovács Lajos), Tyson (Kiss László), Bodri (Scherer Péter), Sofőr (Mucsi Zoltán), Pszicho, Tejföl, Orfeusz, Tézeusz stb. Különös következetlenség, hogy az újságírónőnek nincs fantázianeve. Ezt persze magyarázhatjuk azzal is, hogy ő semmiképp sem illik bele a bandavilág kellős közepébe, ámbár a végén őt is elkapja a kincskeresés láza. A fantázianeveknél maradva: kissé bosszantó, hogy Árpáék kénytelenek voltak a Blöff Törökjét Svédként koppintani, nem bírtak kitalálni saját magyaralvilági imidzset a terminátoros bérgyilkosnak. Igaz, az Argóban a Svéd (epizód)szerepe más jellegű, mint a Blöffben a Töröké volt. Továbbá és szerencsére Nagy Feró annyira elrejtőzik bunkócska fellépése (és füstös szemcsije) mögé, hogy a néző könnyen és különösebb fantázianevezgetés nélkül is ráismer erőltetett ősztárságára. Nem is értjük, hogyan fért el egy ekkora nagyság egy oly picuri pályán (és egy rohadtul bazinagy Audiban, aminek végül a kézifékje is beragadt).

Árpa Attila: Argo

A gyerekes-játékos (éppen ezért bocsánatos?) átvételek sora abban is megnyilvánul, ahogyan a történetet megkonstruálja a rendező. A Tejesember bandája megbízást kap egy úriembertől az Aranybagoly megkaparintására. Az úriember kilétét jótékony homály fedi, őt magát is mindössze kétszer látni a képernyőn. A poén szintjén elhangzik róla, hogy ő az a fickó, akinek annyi pénze van, hogy pert nyert Nürnbergben. Erre a fanyar magyar humorú rendező azt mondatja szuperbunkó, botcsinálta gengsztereivel, hogy na ők majd megmutatják annak a nürnbergi górénak, aki az egész várost ellenőrzése alatt tartja! Nem mutatják meg, mert végül az ő zsoldjába szegődnek – ez a slusszpoén. De addig is meg kell szerezni egy bizonyos Aranybaglyot, amiről mindössze annyit kellene elárulni, hogy a rómaiak és a dákok (történészek, megfogózni!) összecsaptak valahol Kelet-Magyarországon, és a környéken kincset ástak el. Innen a kincskeresők ámokfutása ugyanazt a forgatókönyvet idézi fel, mint amikor a A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőben a sok-sok banda egy-időben igyekszik egy bizonyos helyre, kicsinálandó valakiket, és azok a valakik is arrafelé húznak, de szerencséjükre elkésik a nagy bulit, és így csak hullahegyek fogadják őket. Árpánál mindössze annyi a különbség, hogy senki sem kési le a nagy találkozást, mindenki időben a helyszínen lesz (még a behúzott kézifékű Audi is befut a záróképbe).

Árpa Attila: Argo

Na jó, van egy banda, amely hiányozni fog. A film elején fűbe harap egy kezdő zöldfülű bandatag, és Tibiék mindvégig magukkal cipelik a furgonban, csakhogy Árpa alaposan megfeledkezett az őket elméletileg üldöző kedves-bájos hozzátartozókról. Akiknek persze meglehetősen sok közük van a dutyihoz. A zárójelenet egyébként sem menti meg a filmet, csak ront rajta. Mert a Tejesember annyira átlátszóan, annyira oszibácsiként indítja a kikérdezősdit, hogy a nézőnek sírni volna kedve. Ja, szerencsére itt is megmenti a helyzetet az (ezúttal nem az egész film alatt erőltetett szubnyelvi, hanem) képi szintű poénkodás. Mivelhogy mindenkinek elfogyott a tárából a golyó, Pszicho (akinek erénye, illetve a rendező iszonyatosan jó fogása, hogy egyetlen szót sem szól egész film alatt), a nagypisztolyú loboncoshajú alak elveti kedvenc szerszámát, és a tanyai körülmények között megfelelő gyilkolászó eszköz után iramodik. Talál is egyet, egy óriási kaszát, azzal hadonászik (nesze neked, Amerikai pite!), és ügyesen belé is veri a csűr oldalába. Erre a poénra rájátszik az erőltetett kontratromf, amikor is a nagy duhajkodásban, megverlek-megöllek-vazze hangulatban a popsztár combjába valaki egy szárított kecsegét döf.

Mindent egybevetve: nem unatkozhatunk a film nézése közben. De nézhettünk volna jobbat is, mert ejsze Árpa többre is képes. Na de Tarantinónak is több filmje van! Persze, ott már az első film is méltán arathatott. És ha értenénk, miért suttyó trash film?! Miért akció-filmvígjáték?! Miért nem lehetett egész egyszerűen paródia? Igaz, annak kissé kevés és gyengécske.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.