A Még egy csók elnyerte idén az Európai Unió legjobb filmjének járó César-díjat, ezen kívül tavaly besepert egy sereg kitüntetést, köztük egy berlinit, és egy Arany Medve jelöléssel is büszkélkedhet. Nos, aki elköveti azt a végzetes hibát, hogy a film megnézése előtt minderről tájékozódik, a vetítési időnek legalább az első egyharmadában meglehetősen csalódottan fogja bámulni a vásznat. Ken Loach filmjének az első fele ugyanis erőtlen, hollywoodi love story-nak tűnik.
„Még egy csók – és soha többé! Isten áldjon mindörökké! Szívből csordult könny sebez meg, örök vágyban eljegyezlek.” (Robert Burns)
Az alaphelyzet borzasztó közhelyes: egy második generációs bevándorló fiú beleszeret egy glasgow-i lányba. Az alapkérdés: van-e jövője a kapcsolatuknak? Összejönnek, szakítanak, és a játék folytatódik mindaddig, amíg a szerelem nem győz. A filmre magára, a képi és hangzásbeli megvalósításokra a rendezőtől megszokott harmonikus egyszerűség és míves tökéletesség jellemző.
A Még egy csók igazi értékét a „különös páros” közhely aktuális árnyalása, illetve az általa közvetített értékek nyújtják. Az alkotás erőteljes (kissé erőltetett?) felütésében egy pakisztáni származású lány, Tahara (a majdani főszereplő húga) a világba kiabálja tiltakozását a diszkrimináció, illetve a muzulmánok örökös egysíkú jellemzése ellen: a New York-i óta a nyugati ember szemében minden muzulmán terrorista. Most már csak az a kérdés, a film erősíteni vagy cáfolni fogja-e ezt a sztereotípiát – nyilván az utóbbi történik, méghozzá érdekes módon, az alkotás százegynéhány perce alatt ugyanis a nemzetiségi konfliktusok halmozásával találkozunk. Egy-kettőre rádöbbenünk arra, hogy a pakisztáni származású, muzulmán vallású, magas, barna bőrű, fekete hajú és szemű, népes családja körében élő Casim és az alacsony, szőke, magányosan élő Roisin között nincs is annyi különbség, mint amennyi első ránézésre látszott. A lányhoz hasonlóan Casim is önerejéből akar érvényesülni, a különös nevű lány pedig maga is kisebbségi származású: ír, és zenetanárnő egy katolikus felekezeti iskolában. Kettejük világa sokszor kegyetlenül hasonlít egymáshoz.
A film előbb Casim életébe nyúlt bepillantást. Úgy tűnik, apja és anyja a muzulmán vallási hagyományokhoz híven, mégis az új idők követelményeinek megfelelően neveli három gyermekét. Tehetős és felvilágosult családnak látszanak: valamennyi gyermeküknek igyekszenek megadni a lehető legmagasabb képesítést, a Khan nevet továbbvivő Casimnak és jövendőbeli feleségének pedig külön szárnyat építenek a családi házhoz. A döbbenetes csak az, hogy Casim nővérének oklevelei testvérei tanulmányi eredményeivel együtt csak az eladó lány egyébként haszontalan hozományának számítanak, amelynek listáját akkor kell megcsillogtatni, amikor Rukhsana először találkozik a szülei által kiszemelt vőlegényjelölttel. Az öregek Casim számára is kijelöltek egy menyasszonyt: egy gyönyörű, de szintén ismeretlen unokatestvért. Casimnak nem fűlik a foga a nősüléshez, de beletörődne a hagyományba, csakhogy Roisinhoz fűződő kapcsolata mindent megváltoztat. A konzervatív pakisztáni közösségben a család elveszti becsületét, amikor Casim a lányhoz költözik.
Mindeddig azt láttuk, hogy a film ráerősít a muzulmánokat nyugaton jellemző sztereotípiákra: ha nem is terroristák, de ésszerűtlenül konzervatívak. Csakhogy mi sem vagyunk jobbak náluk – folytatja a rendező: Roisin elveszti az állását egy konzervatív katolikus pap miatt, mert vadházasságban él egy ráadásul muzulmán férfival. (És hogy a kép teljes legyen: érzékenyen megrajzolt ágyjeleneteket látunk – annak ellenére, hogy Ken Loach filmjeire nem jellemző a testiség ábrázolása –, a házasságon kívüli szexet pedig a katolikus és a muzulmán vallás egyaránt tiltja.)
Tovább árnyalja a képet az, hogy Casim családját korábban is érte vallási diszkrimináció: az apa ikertestvérét vesztette el a pakisztáni–indiai háborúban, miközben a hinduk elől menekültek. Az pedig, hogy a film eredeti címe (Ae Fond Kiss) éppen a skótok nemzeti költőjének, Robert Burnsnek az egyik dalából származik, nagyszerű rendezői játékot fed. (Ráadásul Loach is megjárta ezzel a címmel: sokfelé angol „fordításban”, Just a kiss-ként terjedt el, ami sérti az alkotói szabadságot.)
A tágabb, erős vallási alapokon szerveződő közösség fogalma mellett a filmben megjelenik egy másik, ennél hangsúlyosabban körüljárt kérdéskör: mondhatni minden a család körül forog. A pár közös élete, a modern életforma, a nem tudom megmondani, meddig fogom szeretni a másikat érzése éles ellentétben áll a hagyományos család nyújtotta, szinte szabályszerű biztonsággal. Casim nagy dilemmája egyrészt választani a kettő közül, másrészt pedig tudja, hogy döntése családja széthullásához, kiközösítéséhez fog vezetni. Családjához való hűsége, lelkiismeret-furdalása és szakadatlan tépelődései abban a pillanatban vesztik érvényüket, amikor rájön: a családja nem hűséges őhozzá, nem tartja tiszteletben a döntését, és cselhez folyamodik ahhoz, hogy Roisintól megfossza.
A családhoz kapcsolódik a házasság intézménye is. Úgy tűnik, Casim és Roisin nem „hivatalos” közös élete megoldás a házasság mindkét közösségben egyformán kötelező, és vallástól függetlenül esetleg csődös életformájára: Roisin tizenkilenc évesen ment férjhez menekülésképpen akkori helyzetéből, régóta egyedül él, de nem vált el, Casimot pedig egy idegennel kényszerítik összeházasodni. A forgatókönyvíró Paul Laverty egy interjúban elmondta: „érdekes, ahogy a szülők azt szeretnék, ha gyermekeik olyanokkal házasodnának össze, mint amilyenek a szülők maguk. Ennek a gondolatnak nagyon mélyek a gyökerei. […] Érdekes az a mód, ahogy az embereknek sikerül megszabadulniuk apáik meggyőződéseitől. Ez komoly döntés, amelynek általában bonyolult következményei vannak.”
De nem csak Casim száll szembe szüleivel és a megkövesedett hagyományokkal: Tahara húga is fellázad a számára kijelölt út ellen, és kijelenti, hogy orvos helyett újságíró lesz, majd elutazik Edinburghba, a skót fővárosba, ahol van ilyen képzés az egyetemen.
A szerelem és a fiatalos határozottság tehát győzött. Érdekesek a szereplők is, akik ezt az üzenetet érvényesítik. Bár a mellékszereplők többsége egysíkúan jellemzett, elnagyolt figura, kiemelkedik közülük Tahara finoman árnyalt jelleme, illetve a két központi szereplőt játszó színész figyelemre méltó alakítása. Nem kell tehát elkeseredni a film első részének a kínos lassúsága miatt. Megéri kivárni a ritmus felgyorsulását, az észrevétlenül felgyűlt feszültség kirobbanását, már csak az olyan gyönyörű jelenetek miatt is, mint amelyikben Casim megmondja az anyjának, hogy nem lesz esküvő, vagy az, amelyben az apa ideges lelkesedéssel végigvezeti Casimot annak frissen befejezett lakosztályán.
