Lakótelep, Békásmegyer, egy városrész önálló életet kezd élni, saját történeteit meséli, hiszen minden megteremti a maga mítoszát. Kevesen gondolhatták, hogy pont ez a HÉV-megálló (mert mégis csak…) emelkedik majd ki a többi közül, és lesz rangja, története. Ehhez kellett Dyga Zsombor, aki békásmegyeri lakos, díszpolgár. Vagy panelproli, ahogy tetszik – diskurzusfüggő.
Eddigi filmjeit látva: mesélni akar, függetlenedve a magyar hatásoktól, a szociodrámától és az utóbbi években elszaporodó halvány szórakoztató filmektől. Mi másról mesélhetne, mint arról a környezetről, amit a legjobban ismer, hiszen az határozza meg Énjét. A magyar filmben különös szimbólum a lakótelep, amelynek főhőse (?) a lecsúszott, reménytelen, szegény ember (rendhagyó próbálkozás volt a Falfúró), amelyen most végre megpróbálnak változtatni.
A Tesó című film a panellabirintusban meséli el egy testvérpár történetét, amelyet önálló ritmusok és törvények irányítanak. A Tesó és a Kész cirkusz! is megmutatta, hogy a fiatal rendező és Lovas Balázs forgatókönyvíró különösen érzékenyek a történetközpontú filmkészítésre, semmi öncélú körsvenk nincs. A filmek másik jelentősége, hogy nincsenek bennük idétlen párbeszédek, értelmetlen monológok, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a rendező kiválóan megtalált színészekkel dolgozik. Gondoljunk csak az utóbbi évek legötletesebb filmes intertextusára, a Casablanca újraforgatására, ami sokkal több, mint jó csattanó egy romantikus végkifejlethez: látható, mennyire szereti Dyga a filmeket, a mozit, a történeteket. Ezen a ponton kell kitérni arra a kritikusi filmnézői stratégiára, amelyik „lopásnak” tekint mindenféle utalást, idézést, áthallást, ugyanis nehéz lenne megvédeniük álláspontjukat a posztmodern szövegközpontúságban. A Kész cirkusz! esetében mindenki leírta Guy Ritchie nevét, valószínűleg nem is alaptalanul, de miért kell lopásról beszélni? Ritchie-re azt mondták, Tarantinótól lop, Tarantino Altmantól, a távol-keletről, meg mindenhonnan… Egyáltalán: rendelkezik valaki az elsőség jogával? Legfeljebb mindenki Lumière-t koppintja – és most akkor hogy is van ez? Ennek ellenére tény, hogy jelen film sok másikat megidéz, olykor talán a kelleténél is többet.
A Kész cirkusz! különös formai kísérlet, amelynek szerkezetét a Véletlen szervezi, persze ez a legpontosabban, jelenetről jelenetre végiggondolt alkotásmódot jelent. 74 perc, nem tűnik hosszúnak, pedig hihetetlen sodrású, tömény film, amelyet az elbeszélőmód tesz izgalmassá, ami a vágó, Czakó Judit dicsérete. A történet egyfelől egy retikül ellopásáról és annak következményeiről szól (a film elején a Retikül a színészekkel egyenrangú szereplőként van feltüntetve!), másfelől a véletlen elbeszélhetőségéről, illetve a képek sűríthetőségének határairól. A több szálon induló cselekmény ötletesen építkezik, a különböző események keveredései nem zavarosak, így a roppant egyszerű ötleten nyugvó történet mindvégig képes fenntartani a lendületében rejlő feszültséget.
Ha Dyga filmjeit nézzük, szembetűnik, mennyire megpróbálja összehangolni az elbeszélői szerkezetet a vizuális világgal, képekben gondolkodik, ami sajnos itthon nem sok rendezőről mondható el. Új filmje bizonyos szempontból a Tesó továbbgondolása, ami alapjában véve ugyanarra a hármasra épül, a Schmidt – Elek – Welker tengelyre, akik itt, mint béna-telepi srácok jelennek meg, akiknek mindennapi életük egyik legfontosabb eseménye közeleg, a gombfocibajnokság. (A gombfoci kiaknázatlan, jópofa hívószó a filmben, amiben sokkal több rejlik, ráadásul itthon gazdag története van, gondoljunk csak Tandori Dezsőre.) A Tesóban Dyga láthatóan nagyon jól bánt a színészekkel, a Kész cirkusz!-ban ez nem mindig mondható el. Az alaptrió megint nagyon jól megírt (lassan követelni fogok a Jóbarátok mintájára valami sorozatot nekik), Udvaros Dorottya kicsit maníros és rutinos, míg a balek rablóbanda sem mindig veszi fel a többiek ritmusát, bár meg kell hagyni, hogy nekik is vannak rendkívül jó jeleneteik. Csuja Imre Torrente-szerű alakja nagyon eltalált, Scherert és Ónodit meg szeretem, ez van. Összességében elmondhatjuk, hogy a sok karakter közül nem mindenik lett teljesen jól eltalálva, de Dygánál azért lehet jól szerepelni, mert biztos kap a színész egy maradandó jelenetet, és ez is fontos.
Ha tényleg létezik a borzasztóan rosszul hangzó közönségfilm műfaj, amelyet az utóbbi években hihetetlen erővel igyekeznek kanonizálni, akkor annak ilyennek kell lennie. Dyga két jó filmet tett le az asztalra, így felmerülhet, merre tovább. Ötletesség, humor, filmszeretet, minden, ami jó – egyre inkább kíváncsi vagyok arra, milyen az, amikor ez az alkotócsapat nem low-budget filmet készít.
