Mese Amerikáról és a demokráciáról

Lars von Trier: Manderlay

Lars von Trier Amerika-trilógiájának második részét, a Manderlayt 2006. februárjában mutatják be a romániai mozik. Aki látta az első részt, a Dogville-t, annak ismerős lesz a film rendhagyó díszletezése: a szereplők egyetlen színpadszerű térben mozognak, a falakat, külső és belső tereket vonalak és feliratok, valamint néhány tárgy jelzi. A Dogville-ben a fekete „térképen” fehér alakok, ebben a filmben a fehér alapon fekete alakok mozognak, Manderlayt ugyanis fekete rabszolgák lakják.

Lars von Trier: Manderlay

A '30-as években vagyunk egy Amerika déli részén fekvő kis településen, ahol Mam és családja ültetvényeit még mindig rabszolgák művelik. Grace és apja Dogville-ből érkezik ide. Már éppen indulnának tovább, mikor jajveszékelésre lesznek figyelmesek: a kerítés mögött éppen egy rabszolgát készülnek megostorozni. Grace elhatározza, hogy az apja által felajánlott hatalmat Manderlay felszabadítására fogja felhasználni. A fehér család ellenállását hamar megtöri. Mam, a birtok úrnője halálán van, a család többi tagját pedig apja embereinek segítségével fegyverezi le. Ezután a településen marad, hogy hozzászoktassa a volt rabszolgákat a szabadsághoz, és irányítsa őket, amíg meg nem tanulnak önállóan élni.

Lars von Trier: Manderlay

A maga provokatív módján Lars von Trier nemcsak a diszkrimináció kényes problémáját veti fel. Az amerikai filmgyártásban nagy hangsúlyt fektetnek a feketék pozitív imidzsének kialakítására, állítólag szabályok vonatkoznak a fekete-fehér szereplők számarányára is. A fekete szereplő legtöbbször pozitív, intelligens, az emberi jogok harcosa, detektív vagy jogász. Danny Glover is hasonló szerepekben vált ünnepelt amerikai színésszé, a Manderlayben azonban teljesen más szerepet kapott: az öreg Wilhelmet alakítja, aki intelligens ugyan, és a rabszolgák közösségének irányítója, de korántsem nevezhető amerikai mintapolgárnak.

Lars von Trier: Manderlay

A dán rendező filmjében az Amerika által propagált értékek – szabadság, demokrácia – megkérdőjeleződnek, a „korlátlan lehetőségek” korlátlan hatalommá és erőszakká értelmeződnek át. A felszabadított rabszolgák egymással szemben épp olyan kegyetlennek bizonyulnak, mint amilyenek Manderlay úrnőjének a törvényei voltak. A döntés jogát rögtön bosszúállásra, büntetésre használják, és mikor Grace hosszas viszontagságok után érett polgárokká kiáltja ki őket és végre távozni készül, megszavazzák, hogy maradjon, és új Mamként, a régi törvények szerint uralkodjon felettük. Wilhelm pedig felfedi Grace előtt a titkot: a rabszolgákat csak egy kerítés választotta el a szabadságtól, ők mégis inkább Mam törvénykönyvét választották, amit nem más, mint maga Wilhelm írt.

Lars von Trier: Manderlay

Lars von Trier az O története (Dominique Aury) című francia regény előszavát nevezi meg a film irodalmi alapjául. Jean Paulhan, az előszó szerzője, afrikai rabszolgák történetét meséli el, akik a felszabadítás után képtelenek voltak boldogulni, és követelték volt gazdájuktól a megszokott állapotok visszaállítását. Az illető a törtvénytől való félelmében nem tett eleget kérésüknek, ezért meggyilkolták. Lars von Trier egy interjúban a személyes meggyőződés kérdése felől közelíti meg a szabadságot: a hitnek és a vágyaknak belülről kell jönniük, semmilyen ideológiát, a demokráciát sem lehet megtanítani, ahogy azt Grace próbálja.

Grace hatalmi pozíciója az első pillanattól kezdve ingatag, külső támogatásra, a gengszterek fegyvereire van szüksége tekintélye fenntartásához. A rabszolgákat nem egyénekként látja, nem is nagyon tudja megkülönböztetni őket: hangsúlyos az a jelenet, mikor Jimet és Jacket, a két testvért összetéveszti. Később is, amikor Grace Timothyval szeretkezik, visszatér az arc motívuma. Timothy „büszke néger”, ún. munsi; furcsa, rituális szokásai közé tartozik az is, hogy szeretkezés közben egy zsebkendővel takarja le Grace arcát. Timothy szokásaiban, viselkedésében elkülönül a közösségtől, akárcsak az intellektuálisan a többiek felett álló Tom Edison a Dogville-ben. Grace érzelmi és szexuális vonzerejük miatt mindkettőjüknek kiszolgáltatott, és mindkettőjüket saját kezűleg bünteti meg: Tomot lelövi, Timothyt megkorbácsolja.

Lars von Trier: Manderlay

A közösség tagjai különböző tulajdonságokat testesítenek meg: ravaszak, ostobák vagy könnyelműek. Az állandó szerepkörök a középkori moralitásjátékra emlékeztetnek, csak itt nem választatók szét egyértelműen a Jók és a Rosszak. A legtöbb kritikus – a stilizált játéktér miatt is – konkrét allegóriát sejtett a Manderlayben, de nem az afroamerikaiak ma is aktuális diszkriminációproblémájával, hanem Amerika iraki politikájával kapcsolatban. Grace-t egyenesen Bush-nak feleltették meg az „amerikai értékek”, a demokrácia, a szabadság erőszakos terjesztése miatt, de Grace naiv és kiszolgáltatott, nem vezérlik önös érdekek, ami nehezen lehetne elmondható Amerika békefenntartó erőfeszítéseiről. A rendező viszont egy interjúban azt nyilatkozta, hogy életének hatvan százaléka amerikai, ezért joga van véleményt mondani róla, még akkor is, ha sosem járt ott. A párhuzamnak tehát van valami valóságalapja, ha nem is konkrétan az iraki eseményekre vonatkozik – a Manderlay ennél bonyolultabb.

Lars von Trier: Manderlay

Éppen a többértelműség, az ambivalens emberi viszonyok miatt a Manderlay nézőjének nincs része katarzisélményben, megtisztulásban, csak felismerésben. A narrátori hang, a mozgékony kézikamera, az ugró, szándékosan nem illeszkedő vágások, a képnek térképjelleget kölcsönző felső beállítások felhívják a figyelmet a néző megfigyelői pozíciójára. Ez azonban nem kényelmes kukkolás: olyan, mintha a néző kényszerítve lenne a borzalmas valóság végignézésére, az Europa hipnózisához hasonlóan. Mintha kísérleti célból összezárt emberek viselkedési mechanizmusait kellene nyomon követnie. A film végén, a stáblista alatt látható, nyomorgó fekete amerikaiakról készült dokumentumfotók hidegzuhanyként hatnak, hiszen ezek valóban szociológiai megfigyelés céljából készültek, valóságos sorsokat ábrázolnak, embereket, akiket nem a fikció zárt világában, biztonságos távolságból szemlélünk, hanem szembenéznek a kamerával, velünk. A fotók dokumentumjellege még kényelmetlenebbé teszi a nézői pozíciót.

Lars von Trier: Manderlay

Lars von Trier kifogyhatatlan a dramaturgiai fricskákból, az elevenbe vágó témákból, provokatív rendezői koncepciókból. Képtelenségnek tűnő történetei elgondolkoztatóan közel állnak a valósághoz.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó