Heidegger arra tanít bennünket, hogy az életbe való kíméletlen belevetettségünk ellenére mégis volna mód arra, hogy költőien „lakozzon” az ember, hogy ne vétse el az egzisztenciáját, hogy a dolgokat nem csak önmaga felé fordítva, a környezetével való viszonyban éljen. A főszereplő mintha ennek találná meg egy ironikus-poétikus módját.

Quinn, Paul Auster hőse a New York trilógia első részében, a rendkívüli események során mindent elveszít: a családját, az állását, az identitását, az egzisztenciáját – de valójában csak akkor realizálja e veszteségeket („mindennek vége”), amikor a lakását elveszíti. Hogy a lakás, a lakozás milyen fontos a nyugati ember kultúrtörténetében azt Villém Flusser foglalta tanulmányba. „Lakozunk. Ha nem így volna, élni sem tudnánk. Otthontalanok és védtelenek lennénk. Bele lennénk vetve egy középpont nélküli világba. Lakhelyünk a világ közepe. Lakhelyünket elhagyva kihívást intézünk a világ ellen, majd annak fenyegetése elől ide vonulunk vissza. A világ lakhelyünk környezete. Az élet nem más, mint kiáradás és gyűjtés, odaadás és önmagunk megtalálása, cselekvés és megfigyelés, elválás és hazatérés. A világ ábécé, amit megfejtünk. A lakhely az alfa és az ómega. Lakozunk.” (Vilém Flusser: Az ágy, Kijárat, Bp., 1996)

A Lopakodó lelkek főszereplője azonban nem ezt teszi, nem lakozik, vagy egészen másképpen, mintha azt kérdezné: Lakozunk? De vajon hol? Mi az, ami megvéd bennünket? Mi teszi lehetővé, hogy ne legyünk kitéve veszélyeknek? Hol van a világaink közepe? Mire támaszkodunk, amikor kitörünk a világba? Van-e olyan hely, ahova visszavonulhatunk? És vajon ez rögzíti-e a bennünket körülvevő világot? Ki tudunk-e tárulkozni? Át tudjuk-e adni magunkat valaminek? El tudunk-e távolodni, hogyha hazatérni is képtelenek vagyunk? Miféle ábécé az, aminek nincs alfája és ómegája? Képesek vagyunk-e végtelenül sok rejtjelet megfejteni? Lakozunk egyáltalán?

A film főszereplője a lakozásnak egy különleges módját választja, más emberek lakásában lakik, ameddig azok távol tartózkodnak otthonuktól. Elsődleges, realista szinten gondolhatnánk azt is, hogy ez egy semmirekellő „homeless”, aki ráadásul még betörő is. Ez azonban korántsem így van. A fiú áttetszően szép szellemlény, aki otthonosan mozog ezekben az idegen világokban, az elromlott dolgokat megjavítva, rituális rendet és tisztaságot hagyva maga mögött. Egy digitális kamerával belefényképezi magát a családi fotókba, képekbe, albumokba. Ezáltal, a digitális kép narrációjában, belehelyezi magát a mindenkori lakók családjába. Így a digitális világ, a hagyományos dekonstrukciója és újrastrukturálása lesz. Ez egy alkalommal olyan jól sikerül, hogy a fiatal nő akivel több képen keresztül fotózza magát, mintha megelevenedne. Az egyik lakásban ugyanis nem veszi észre, hogy ott van ez a nő, aki hozzá hasonlóan folyamatos áttetszőségben és tükröződésben van. A két szereplő nem beszél (mintha a nyelvben volna rejtve a világ rendetlensége, az angyaloknak nincs szükségük rá), a fiú megmenti a lányt az erőszakos férjtől, és ezután együtt játsszák az otthontalanul-otthonos lakozás rítusait. Áttetszőségükben a két főszereplő olyan harmóniában van, mintha egymás tükröződései volnának. A két szereplő azonban nem egy metafizikus tanmese elvont allegóriája. Határozottan életszerűek, plasztikusak. A lány például önkielégítés közben lepi meg a fiút. Áttetsző angyali szépségük azonban még ekkor is meghatározó marad. Folyamatosan aktiváljáka befogadói érzékenységem, magával ragad a történetük, aggódom, és értük-velük örülök.

Az egyik meghatározó jelenetben a lány visszatér az egyik lakásba, ahol azelőtt már együtt jártak. Ezúttal a házigazda otthon van, és gondosan tisztogat egy díszakváriumot. Ez metaforikusan is értelmezhető, mert mintha a két főszereplő is ezt tette volna: megjavítva a világ elromlott dolgait, megtisztítva tisztátlanságát. (A film végén a két szereplő árnyjáték tánca határozottan angyalikonra utal.) A világ azonban bonyolultabb mint egy díszakvárium, a káosz, a rendetlenség és a tisztátlanság feloldhatatlan. A fiú és a lány a rendőrség kezére kerül, jellemzően éppen akkor, amikor a családjától elhagyott, halott öreg embert temetik el vallásos tisztelettel. A fiú börtönbe kerül, a lány vissza az ostoba, agresszív férjéhez.

A fiú a börtönben aszkétikus fegyelemmel dolgozik azon, hogy végképp láthatatlan, áttetsző legyen. E hosszú folyamat során, mintegy kivonja a személyiségéből a testet. E folyamat előtt minden jószándéka ellenére, többször konfliktusba keveredett a környezetével, a börtön után azonban harmonikusan él tovább, lopakodó lelkekként találnak újra egymásra a lánnyal.

Kim Ki-duk az elmúlt években több európai fesztiválon és mozin kívül a Titanic, illetve a Transilvania Filmfesztivál sztárja volt. A korábban festészettel foglalkozó rendező ösztönösen talált rá egy sokkolóan erőteljes hangra és költői képi világra. Korábbi filmjeiben agresszív szociográfiai valóságábrázolás és ezt átértelmező, átható atmoszféra dominál. Ezekkel a filmekkel ellentétben a Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavaszra, a Lopakodó lelkekre vagy a Hwalra a lenyűgöző szépségű és elképesztő formatudatossággal megkomponált képi világ, érzékeny történetvezetés, és erős zenei anyag jellemző. A rendező a Lopakodó lelkekben is elkápráztat bennünket az erős és érzékletes képi világgal, amelybe ezúttal is folyamatosan beleszövi képzőművészeti utalásait. Láthatunk egy rendkívül személyes ruhainstallációt, amely a jelenetben meghatározó, aktív szerepet kap, láthatunk víz alatt mélyülő, hajladozó fotókat, vagy a már említett temetést, ahol a rendező egy képzőművészeti performansz szépségét vegyíti egy vallási szertatás hagyományával. De reprezentatív az a jelenet is, amelyben egy verekedést, tehát a filmek által oly kedvelt akciójelenetet a rendező egyszerűen elvág, a kamera mintegy elkalandozva, egy hosszabb snittben a helyszín megfogó boltíves ritmikáját mutatja meg nekünk, mert vélhetően ez jobban leköti a figyelmet.