A Grimm-fivérek életéhez kötött Gilliam-féle fikció azt meséli el, hogy a 19. századi, napóleoni csapatoktól megszállt Németországban hogyan jutott keresethez Jacob (Heath Ledger) és Wilhelm (Matt Damon), a két német mesekutató.
A parasztok babonásságát ismerő testvérek arra használják fel a népi hiedelmekről való tudásukat, hogy hiedelemlény-kivégzéseket szimulálnak, és ebből pénzt szednek be a lény támadásától rettegő tudatlanoktól. A francia megszállók saját csapdájukba csalják a két sarlatánt, mikor elrendelik egy olyan erdő megtisztítását, ahol gyerekek tűnnek el. A Grimm-mesék az erdőben válnak valóra, s egy szingli, vadóc parasztnő terepismeretére, illetve Wilhelm mesevilágba vetett hitére van szükség ahhoz, hogy a történet végére visszarendeződjék mind a falu, mind a fivérek világrendje.
A mitológiai szereplőkön kívül nyilván a nőkkel is meggyűl a két fiatalember baja. A Tükör királynőjének (Monica Bellucci) önző szerelmétől sikerül ugyan a filmbeli mese szintjén szabadulni – hozzá csak a mesevilágban inkább hívő Wilhelm jut fel –, de a falusi parasztlány végül egyiküké sem lesz. A mesevilág rejtélyes erői felett aratott falusi győzelmi ünnepen mindkettejüket csókkal jutalmazza. A történet kellemesen szórakoztat, szépek a kosztümök, kéjesen és nem Farkasok szövetsége-szerűen félelmetes a mitológiai erdő, elvégre a tudatalatti tartalmai sétálnak benne, a bejárat nélküli torony átörökíti a romantikus festészet ábrázolási hagyományát, és valamit a romantikus sírköltészet kliséiből is.
Terry Gilliam Arany Oroszlánra jelölt filmjét többféle indíttatásból lehet megnézni. Én például azért néztem meg, mert éppen a film budapesti bemutatója környékén olvastam irodalomtörténeti tanulmányt arról, hogy miben különbözött a két fivér mitológiai szemlélete. Így tehát volt néhány olyan előfeltevésem, ami magyarázata lehet annak, amit kritikaként Gilliam szemére vetek. Nem számítottam természetesen arra, hogy friss történeti forrásfeltárással dokumentált élettörténetet kapok. Hiszen már eleve nehezen hihető, hogy a diplomata, könyvtáros, a göttingeni egyetemen előadó Jacob, illetve a szintén könyvtáros és egyetemi előadó Wilhelm a filmben bemutatott módon kereste volna meg a kenyerét. A két főhős élettörténetébe illesztett mese nyilván pretextus a Grimm-féle mesehagyaték új interpretatív keretben való elhelyezésére. Megjegyzéseim leginkább mégis ehhez a valamiféle történeti kontextussal konfrontált storyvezetéshez kapcsolódnak.
Először is, a film egyfajta hitelességre törekedett a két központi karakternek a 18. század végén, 19. század elején élt mesekutatóknak való megfeleltetésében. Wilhelm, a fiatalabb volt a kevésbé gyakorlatias, a mitológiai világ logikájára inkább költőisége miatt érzékeny, míg Jacob volt az, aki inkább megélhetési forrásként, s egy újfajta tudományos eredmény pragmatista megítélése felől tekintett a népi hiedelem- és mesevilágra. Ez a képlet stimmel is, hiszen valóban Wilhelm volt az, aki a szájhagyományban fellelt mesékből nyelvileg és művészileg kidolgozott műmeséket alkotott, s Jacob az, aki Német mitológia cím alatt 1835-ben összegezte kutatásaikat. Erre a bináris logikára még rásegít az is, hogy a két fivért alakító színész a forgatás folyamán szerepet cserélt, a Jacobot játszó Damon inkább Wilhelm szerepét érezte a maga számára megfelelőnek, illetve fordítva. A történeti és pszichológiai hitelességnek ebből az útvesztőjéből itt most nem kívánok kiutat mutatni. A szereplők egyénítése itt a két eltérő jegyekkel bíró alkotómunka karakterjegyeinek azonosításából merít, s ezáltal az oppozíció egyoldalú és igen élesen megvont lesz, holott ilyen szimmetrikusan ellentett összefüggések rendszerében létező figurák legfeljebb a romantikus regényben vannak.
A másik probléma szerintem azzal van, hogy Gilliam eltévesztette Grimmék történetének tétjét. Rossz tanulság alapján kezdett hozzá a történet kidolgozásához. A film arról szól ugyanis, hogy hiába a felvilágosodás hiedelmekkel és népi tudással szembeni felvilágosultsága, a meseszerűen felvetődő problémákat csak a mese logikája szerint lehet megoldani, s hogy vannak olyan helyek, ahol hierofániaszerűen megmutatkozik a furcsa, bármilyen nevet visel is. A Grimm testvérek ezt tanulják meg erdei kalandjukból. Ezzel a racionális és irracionális közötti dilemma történetének egy stációjánál vagyunk. Ebből a nézőpontból van is jelentése az európai történelem bizonyos eseményeinek, de a Grimmek története nem tartozik azok közé. Grimmék ugyanis a nemzeti költészet mitológiai megalapozása és a nemzeti elv alapján meghatározott kollektív tudat kidolgozása korának voltak ideológusai. Ebből a szempontból pedig a mesék nem irracionalitásuk/racionalitásuk miatt, hanem a kollektív tudat narratíváit meghatározó és ilyen értelemben érvényes voltuk miatt váltak érdekessé. A mese a nagy közösségi narratíva, a mitológia részeként lett kitüntetett eleme a népköltészetnek. Ez a keret valószínűleg nem alkalmas arra, hogy film legyen belőle. Színre vitelét nem is akarom számon kérni a rendezőn. Azt viszont igen, hogy miért kellett ezeket a neveket és ezt a kinyomozható történeti kontextust rendelni ehhez a problémához.
Ezeket az ellenvetéseket könnyen elháríthatná a film műfajisága tisztázásával, ha eldöntené a történelmi film vagy tündérmese diszjunkciót. A Münchausen báró kalandjai három egymást követő felirattal kezdődik: 18. század, Felvilágosodás kora, Szerda. Ez a szósor a történetiség makro- és mikroszintje, a nagy narratívák szerinti és eseményelvű leírása közötti feszültségre reflektál ironikusan. A Grimm nem dönti el a történetiséghez való viszonyát. Az események viszonyíthatóságához, történetiségük értelmezhetőségéhez a narratíva nem ad kulcsot. A Grimm testvérek története, fikció bár, mégiscsak valamiféle történelmi filmként funkcionál.
Gilliam egy tipikusan 20. századi problémát visz filmre a 19. század elejének kontextusában. A film tehát anakronizmus, annak legcsábítóbb értelmében. De amíg a történelmi film nyomába jut a történelmi reflexió 21. századi tudományos paradigmáinak, vigasztalódni lehet az ilyen jellegű filmes narrációkkal is.
