Ha gyermekkorodban megérintett a varázsmesék bűbája, szeretni fogod ezt a filmet. Nem fog érdekelni, hogy gyermekszereplős fantasyt láttál már eleget – például a Harry Potter-sorozatot vagy az Alice csodaországbant –, s az sem, hogy A gyűrűk urát nézve drukkoltál már a világrend helyreállításáért, a létező megmentéséért egy apró hősnek, akinek barátaival együtt csupa ronda szörnnyel kellett megküzdenie. Ha nem győz le az „eh, kinőttem én már ebből”, akkor ez a film olyan csodálatos világba sodor magával, amelyben bő két órára magad is újra gyermek lehetsz.
Tombol a világháború, és a bombázott településekről elmenekítik a gyerekeket. Így kerül a négy Pevensie testvér egy ódon házban lakó öreg professzorhoz és folyton morcos házvezetőnőjéhez (egyértelműen a valóság adta kezdőhelyzet). Bújócska közben egy puszta szobában a legkisebbik lányka, Lucy hatalmas ruhásszekrényre lel, itt rejtőzik el, és láss csodát, egy idegen, havas világba csöppen, ahol mindjárt beleszalad egy nagy fülű, patás lénybe, egy faunba. Hamarosan mind négyen ebben a Narniának nevezett országban bóklásznak nagyra nőtt, jó kedélyű hódokkal. Narniában örökös tél és elnyomás uralkodik a gonosz fehér boszorkány zsarnoksága miatt – a fagyos szépségben Andersen Hókirálynőjére ismerhetünk.
A négy gyerek érkezését régen megjövendölték: „Ádám két fia” és „Éva két leánya” megmenti Narniát a gonosztól, mégpedig úgy, hogy segít egy Aslan nevű titokzatos hősnek – egy hatalmas oroszlánnak. És ők négyen valóban győznek, ahogy a Jó képviselőihez illik: a két fiú diadalra viszi a többek közt kentaurok és faunok alkotta sereget, melynek az erejét megsokszorozza az oroszlán által feltámasztott hősök csapata. Persze ehhez előbb Aslannak el kell pusztulnia – önként áldozza fel magát az egyik gyerekért, aztán feltámad, az őt sirató lányok legnagyobb meglepetésére és örömére. Ez a bibliai párhuzam nagyon erős – túlságosan is erős – a többi mítoszhoz képest, amelyek észrevétlenül simulnak bele a történetbe. Cseppet sem meglepő, hogy a királynő jegesmedvék vontatta harci szekere mögött orkok és küklopszok rusnya serege ordít, és a Télapó megjelenése is indokolt a filmben: tudjuk már Narniáról, hogy nem volt itt karácsony száz éve, a fehér boszorkány elnyomásának kezdetei óta, de most, a változás közeledtére érthető, hogy a Télapó is előmerészkedik. És ki tudhatná nála jobban, mire van szüksége egy gyermeknek a sikerhez?
Az sem zavaró, hogy a legnagyobbik fiú fehér unikornisra nyergel, sem hogy a többiek táltos paripákon vágtatnak Narnia-szerte, vagy hogy a nagy csatában griffek bombázzák kövekkel az ellenséget. Egyedül ebben a jelenetben térnek vissza szimbolikus formában a kezdőképek: a négy gyerek attól lesz hős, hogy fölébe kerekedik a félelmeinek – a „valóságos” német bombázásoktól megrémültek, itt pedig ők osztják ki a parancsot a gonosz lebombázására. Kár, hogy itteni hőstetteik a valóságban pusztító háborút nem állítják le, de az álomszerű, mesébe illő kalandok felvidítják kis csapatot.
A legendák, mondák, azok hőseinek kavalkádjából szép közönségfilm bontakozik ki. A számítógépes munka remekül sikerült, Narnia világát egész valóságossá varázsolja. A gyakran lírai vagy patetikus hangzású zene megsokszorozza vagy éppen kiteljesíti az események hatását. És ha hagytad magad elbűvölni, megcsodáltad a pöttöm színésznő, a Lucyt alakító Georgie Henley őszinte és tiszta játékát, nézz körül a szobádban, és kérdezd meg magadtól: vajon a te nagy ruhásszekrényed háta mögött is rejtőzik mesevilág?
