Csak nekem tűnik úgy, vagy idén tényleg különösen erős volt a hollywoodi nyári trágyafelhozatal? A G. I. Joe: A kobra árnyéka eredeti címe alapján (The Rise of the Cobra – A kobra felemelkedése) leginkább a reggeli merevedés magasztalásának tűnik, de végül mégiscsak egy bárgyú akciófilm lesz.
Minden hiába! A film elkészült, sokan meg fogják nézni, szép bevételt hoz, lesz folytatása is, a Hasbro vezetői pedig a sok eladott kis játékfigura árából sok nagy játékot vesznek. Ez a világ rendje: önként, dalolva esszük a szart, hogy néhány hájas üzletember vehessen magának még egy színtiszta platinából készült hatemeletes kokainraktárt, amiben bögyös, szőke, klónozott hitlerek szolgálják fel a részvényeseknek frissítőül a csecsemőtobozmirigy-kivonatot, miközben azok röhögve olvassák a negatív kritikákat és nagycímletű bankókkal törölgetik a könnyeiket.
A film azokat a férfiakat szólítja meg, akik gyerekkorukban babáztak, és azóta sem lettek jobban. Ők azok, akik szívesen játszottak volna a szomszéd Gizi Barbie-babájával, de hát nem lehetett, mert az nem férfias, hogy néz már ki, hogy egy fiú babát öltöztessen, fésüljön, autókáztasson, kis házikót építsen neki? Ezért gyorsan a kezébe nyomtak egy akciófigurát, ami hangsúlyozottan nem baba, és lehet rá terepszínű ruhát adni, van neki kis katonai bázisa, meg kisautója és élethű haja is. Persze volt szombat délelőtti rajzfilmsorozat is a figurákkal, baltaegyszerű történettel a jófiúk és a gonosz terroristák örök harcáról, ahol a jó mindig győz és a rosszaknak mindig van tömegpusztító fegyverük.
Hogy a film mennyire hű a rajzfilmsorozathoz meg az egész G. I. Joe marketing-mitológiához, azt nem tudom megállapítani, ugyanis gyerekkoromban a képzelőerő nevű fura betegségem miatt nem voltam képes végigülni egy epizódot sem, mindig jobb dolgom akadt, az ajándékba kapott két Joe-val is inkább a kutya játszott, úgyhogy a rajongóknak nem tudok tanácsot adni, amúgy is fölösleges lenne.
Akinek van elvesztegethető két órája és szeret töméntelen mennyiségű, rosszul megcsinált és egy percig sem hihető CGI-képeket nézni úgy, hogy egy pillanatig sem zavarja, hogy egyetlen élőlényt sem lát a filmben, az nézze meg. A rendező Stephen Sommers keze alól került ki a Múmia-sorozat első két része és a Van Helsing is, úgyhogy aki bármelyiket látta, sejtheti, mire számítson. Nem annyira tapló, mint a Michael Bay-produkciók, egy picit jobb, mint a Transformers (de annál egy foghúzás is jobb), és van benne valami a hülyegyerekek ártatlanságából. Felsorakoztatja a legtöbb akciófilmes klisét és néha előfordul, hogy egyes jelenetek látszanak is úgy nagyjából, helyenként egészen kivehető hogy éppen egy repülő robbant fel a levegőben, vagy a vízalatti bázisra esett (!) egy jégtömb. Benne van az elengedhetetlen vicces fekete és a kötelező rombadőlő turistalátványosság, ötpercenként robban valami földön, vízen, levegőben, lőnek, kardoznak, ugrálnak, ennyi.
A főszerelő Duke-ot a kifejezéstelen arcú műanyagfigurák megformálásának ifjú nagymestere, a Bunyó című örökbecsűből is ismert Channing Tatum alakítja, kinek neve leginkább egy tányérzsonglőrön átrobogó tehervonat hangját idézi. A film elejétől a végéig képes bociszemekkel nézni és nagyjából ennyit lehet elmondani róla. Sienna Miller áll a legközelebb ahhoz, hogy szórakoztató legyen fáradt pornósztár-gesztusaival, de aztán gyorsan lövöldözni kezdenek és eltűnik a masszában. Hiába próbálom, több színészt nem bírok felidézni, most olvasom, hogy ott volt Dennis Quaid is, mint az osztagot irányító ezredes. Lehet.
A jó hír az, hogy ezzel hivatalosan is vége van a nyárnak és van esély, hogy mérséklődjön pár hónapig a fekáliaáradat. Én például nagyon reménykedek egy Hollywoodot elsöprő halálos disznóinfluenza-járványban.
