Hajdu Szabolcs harmadik és Szemle-díjas nagyjátékfilmjének témája, ahogy mondani szokták hálás, és ez nem csak filmes, de egészen tág mozgóképes körökben is evidencia. Ahol van testmutatvány, bravúr, ugrás, akár jól sikerül, akár nem, izgalom is van, amit a Fehér tenyér esetében az is fokoz, hogy profi tornászokat látunk mozogni – a szerepek nagy részére a tornászgyerekek mellett Hajdu olyan hivatásos sportolókat kért fel, mint Orion Radies, Silas Radies, Hajdu Zoltán Miklós, illetve a világbajnok Kyle Shewfelt. Ez olyan tényező, amely eleve megszab bizonyos határokat a színészi játék és így a narráció, a képi világ, a stílus tekintetében: kevés a szöveg, visszafogott a látvány, és van némi dokumentarista felhang is.
A film története valós eseményekből indul ki. A személyes, gyerekkori edzésélmények mellett a rendező öccse, Hajdu Zoltán Miklós pályájából merítve jeleníti meg egy tornász életének momentumait: a kisiskolás Dongó Miklós (Silas és Orion Radies) a nyolcvanas évek Debrecenében kemény szülői és edzői szigor mellett kezdi el pályafutását, melynek perspektívái, úgy tűnik, egyáltalán nem izgatják; sokkal inkább a cirkusz világa, amibe bele is kóstol, kitörve a folyamatos megfelelések köréből, és a háló nélküli halálugrásban kitörve majdnem a nyakát is. A felnőtt Dongót (Hajdu Zoltán Miklós) húsz év múltán látjuk viszont egy kanadai sportklub edzőjeként, ahol egy kezelhetetlen, de nagyon tehetséges fiút (Kyle Shewfelt) kap a keze alá, és akivel – átértékelve a nehéz örökségnek bizonyuló nevelési mintákat – végül sikerül megtalálni a közös hangot. Együtt indulnak a világbajnokságon, ahol a tanítvány aranyérmes, Dongó viszont bronzérmes lesz, és saját ügyét a szervezett sportvilággal mintegy lezárva, eltűnik a helyszínről: a film utolsó képein a Las Vegas-i Cirque du Soleil tagjaként látjuk őt viszont.
A Fehér tenyér mindezek ellenére nem pályakép vagy karriertörténet (illetve ha az, nem a hagyományos értelemben, hiszen nem megdicsőülésre és nem bukásra van kihegyezve a történet vége), sem egyszerűen egy élettörténet (ehhez keveset tudunk meg a főszereplőről). Amit Hajdu filmre visz, az egy ember nem túltaglalt, de érthetően körvonalazható személyes viszonya magához a sporthoz, mint kényszerhez, élvezethez és hivatáshoz, egy mind vizualitását, mind szövegét tekintve minimalista történet keretén belül.
Ezt a vonalat belőve egy nyitott, jelentései, értelmezhetősége tekintetében gazdag film lehetne, ha nem hajtana fejet gondolkodás nélkül olyan egyszerű klisének, mint a világbajnokság és a cirkuszbeli mutatvány párhuzamba állítása: mintha ezekben a megmérettetési pillanatokban csomósodna össze az egész történet tétje, drámája, hogy aztán ezekből felszínre bukkanva egy jobb, színesebb világ képe táruljon elénk: egy álom teljesül. A didaktikus jellegét leszámolva képileg is banális megoldás ez az összevágás, amit jó hosszan kitartanak, és ami visszamenőleg is majdnem elrontja azt, ami nagyszerű a filmben. Ez utóbbi többnyire az első részben található: Gheorghe Dinică zseniális választás a keménykezű edző szerepére, akinek alakja, ha nem máshonnan, de iskolai élményeinkből is igen ismerős, mint ahogy az a jelenet is durván jó, ahol a kis Dongó szűk családi körben, az apa kollégája előtt kénytelen bemutatni képességeit. A nyolcvanas évek fílingjét Hajdu egyszerű és tipikus, de mégsem túlbeszélt eszközökből, jelzésekből, helyzetekből rekonstruálja, nagyon pontosan, nagyon ironikusan – és ezért már megéri megnézni.
