Mi tagadás, a Le a fejjel! rendezése és a Na végre itt a nyár!-ban való közreműködése óta nehéz előítéletek nélkül beülni Tímár Péter filmjére. Jelen esetben ezektől könnyű elszakadni, A Herceg haladéka ugyanis egészen más film, mint ez utóbbiak. Más, de nem jobb. Pontosabban fogalmazva, mint játékfilm nem jobb.
Ennek egyik oka a forgatókönyvben keresendő, amely a belefektetett tíz év alatt a cselekmény fő vonulatait illetően valóban jól kidolgozottá vált. Pedig a történetben, amely bonyolult idősíkokon játszódik, könnyen el lehetne vesztődni. Az történik tudniillik, hogy főhősnőnk meghal (illetve majdnem), és az alvilág egyik hercegétől visszakapja ajándékba élete egy percét, amely alatt meg kell győznie valakit, hogy haljon meg helyette. Számára tehát az idő megtartja folyamatosságát, minden őt körülvevő esemény azonban újra és újra egy percnyi szakaszon ismétlődik. Nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek elsőre tűnik, és bármilyen meglepő, ennek ábrázolásában a legerősebb a film. Egyszerű technikával ugyan, de baki nélkül történnek az időugrások, és a színészek is az egyperces meggyőzési helyzetgyakorlatokban (ebből áll a film jobbik része) tudnak leginkább kibontakozni.
A gond tehát nem ezzel van. A film nagyobbik részében azonban olyan mondatok és fordulatok repkednek a néző feje mellett, amelyeket Jókai is csak félve mert volna leírni, pedig ő nem is audiovizuális befogadásban gondolkodott. A forgatókönyv szöveges részei inkább színházban állnák meg a helyüket, és ez az érzés az alvilági jeleneteknél válik egészen erőssé. Pogány Judit (Luvnya), Lázár Kati (Manyó), Gáspár Tibor (Herceg) és Szabó Gabi (Alida) párbeszédei itt ugyanis egészen úgy hatnak, mintha egy színházi közvetítésbe csöppentünk volna: mindenki szigorúan végszóra szólal meg, még akkor is, ha elvileg valakinek a szavába vágna.
Az ördög a részletekben rejlik. A szereplők a nem életszerű keretjelenetekben lépten-nyomon szinte leszakadnak a filmvászonról: szegény Kulka Jánosnak ismét Szomszédok kaliberű szövegkönyvből kell előtornásznia valami érzelmet, és erre a fakó világképre sajnos Szabó Gabi furcsa hangszíne csak még inkább ráerősít. Félreértés ne essék, itt még a film szerinti realitásban járunk. Abban a realitásban, amelyben az emberek nem mennek vissza a lakásukba telefonálni, ha az ajtóban lemerül a mobiljuk. Amelyben az emberek nem tudják, hogyan kell otthonról bejutni a városba, és ahol a zsebtolvaj mérgében bárkit szíven lő. Mindig tudtuk, hogy Tímár Péter a zsánerek és erős karakterek formálásában a legjobb (egy-két rövid pillanat erejéig ez most is kiderül), de néha olyan, mintha tényleg csak rajzfilmfigura-szerű panelekben gondolkodna. Minden fehér és fekete, mint a két bukott angyal ruhája. Utóbbi persze már szimbólum, akárcsak Alida szélmalomharca az életért. Értjük mi ezt, vagy ha esetleg mégsem értenénk, a végén azért jól el is magyarázzák.
Tímár egy interjúban alkotását a ma nagy számban futó fantasy-filmekhez hasonlítja (ez a hivatalos meghatározás is), és ettől várja saját filmjének sikerét. A Harry Potter, A gyűrűk ura és a hasonló fantasyk azonban azért kapták ezt a nevet, mert arra a két-három órára fantáziánk elhiteti velünk, hogy a vásznon látott dolgok tényleg megtörténnek. A Herceg haladékában viszont erről szó sincs. Végig tudjuk, hogy amit látunk, az csupán egy transzcendens példabeszéd, más néven parabola, de leginkább kísérleti játékfilm.
