Az országok között „utazó", 60 évig szögesdróttal kettéválasztott Kis- és Nagyszelmenc története nem új: 2004-ben már a média egyik főszereplője volt. A problémák azonban továbbra sem oldódtak meg, máig dokumentumfilmes forrásanyagként szolgálhatnak.
A film finom iróniába oltja az Ukrajna és Szlovákia által kettészakított kis magyar falu drámáját. Az európai uniós magasabb életszínvonal és az ukrajnai nyomorúság, a kettészakított családok számára elborzasztó határjelző az egykori főutcán keresztülhúzódó szögesdrót kerítés, a katonák megfigyelőállásai, néhány színes betonoszlop és „Mariska néni budija". Az ukrajnai Kisszelmenc lakosai katonák és szovjet hősszobrok árnyékában élnek, a határ túloldalára került rokonaik, barátaik pedig az Európai Unió új viszonyait ízlelgetik. A bevett kommunikációs eszköz postagalamb helyett a kacsa: leveleiket a madarak szárnya alá kötözik – ezeknek legalább szabad az átjárás az árkon, estére pedig – postafordultával – hazatérnek. Az emberek ökumenikus istentiszteletek ürügyén találkoznak, átkiabálnak egymásnak, érdeklődnek rég nem látott rokonaik iránt – és közben mindegyre felcsendül a figyelmeztetés: „ne fogd meg a drótot".
E 2004-ig kísértő, meglehetősen nyomasztó helyzet egy évvel később változni látszik: az ukránok váratlanul, a szlovák fél tudomása nélkül, lebontják a drótkerítést, és építkezésbe kezdenek. Ahogy a lakosok, ugyanúgy a néző sem érti egy darabig, hogy mi történik: határállomás épül. A film feltárja a kisszelmenciek zavarát: nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, el sem tudják képzelni, mi várhat rájuk az elmúlt 60 éves zárlat után.
A nagy későre megnyíló határállomás azonban cseberből vederbe helyzetet eredményez: Mariska néni nem mehet át Szlovákiába a közelmúltban elhunyt testvére sírjához, hiszen nincs vízuma. A vízumkényszer láthatatlan szögesdrótként működik sokak számára, a szlovák oldalon viszont a megnyílt határon át beáramló gonosztevőktől tartanak. Nemcsak a régi ismerősök találnak egymásra, de fellendül a határszéli kereskedelem is, és a bűnözés új formái jelennek meg.
A Hosszú utazás félúton áll a mozivászonra való film és a televíziós dokumentumműfaj között. Nagy értéke a Rajhona Ádám-féle narrátori kíséret: meseszerű stílusával, keretes szerkezetével tragikomikus ízt ad a történetnek. A keretszerűen használt, elmosódott képek szintén a "hol volt, hol nem volt" távlataiba helyezik a természetesen önmagában abszurdként értelmezett történetet.
