Drámai hangulatúra sikerült Bennett Miller rendező első játékfilmje, a Capote. A melankolikus tájképek, az utolsó percig reménykedő halálraítéltek, egy aprólékosan részletezett akasztás, a mardosó lelkiismeret képeit a lassú filmzene úgy fogja össze, hogy meglehet, kissé komoran hagyjuk majd el a mozit. De elhagyhatjuk némileg bosszankodva is, hogy megint egy olyan filmre szántunk 114 percet, amelyik a sztárvilág manapság divatos szellemében készült.
Jól ismerjük a celebrity culture gyakorlatát: a közélet szereplőinek (művészeknek, politikusoknak, tudósoknak stb.) a nyerészkedő showbusiness és a szenzációhajhász média adományozza a híresség státuszát, a királyi fenség, a szentek, a mitikus hősök aurájával vonva be az így létrehozott sztárokat. Nem történt ez másképp Truman Capote íróval sem. Capote prózáját az irodalomtörténet valóban számon tartja, de nem annyira írásainak értéke, mint inkább a média által hírességnek kikiáltott személye volt az, ami az amerikai közélet emlékezetében megmaradt.
Ezt a képet veszi át Bennett Miller filmje is: a Capote egy sztáríróról szóló portréfilm. Philip Seymour Hoffman színésznek korabeli dokumentumok, hang- és képfelvételek, kortársak elbeszélései alapján valóban sikerült koherensen körvonalazni a homoszexualitását nyíltan vállaló, furcsa modorú író szerepét. A történet szerint Capote egy kis kansasi farmon történt brutális gyilkosság körülményeit kutatja, amelynek során sikerül az utóbb halálraítélt gyilkosok egyikével, Perry Smith-tel (Clifton Collins) közeli viszonyba kerülnie. Capote azzal hitegeti Perryt, hogy új ügyvédet szerez neki, ily módon csalva ki a szerencsétlen és kiszolgáltatott halálraítéltből a gyilkosság legrészletezőbb elbeszélését, ami az író hite szerint Hidegvérrel című riportregényét értékesebbé, őt magát pedig még híresebbé teheti.
Ezen a ponton tűnik fel a zseniális író alakja mellett az önző, mások szerencsétlenségét gátlástalanul kihasználó író árnyalakja is, aki saját érvényesülésén és hírnevén kívül semmi mást nem tart szem előtt. Mivel végül Capote nem segít, Perryt kivégzik, a történet pedig az erkölcsileg meghasonlott író képével zárul, akinek be kell ismernie, hogy egy számára fontos személy halálához járult hozzá. A szűkszavú film utalásai megengedik, hogy Capote vonzalmát Perry iránt, a már említett érdekbarátságon kívül, homoszexuális vonzalomként fogjuk fel, de akár sorstársak közötti barátságként is értelmezhetjük, mivel mindkettőjüknek szenvedniük kell egy konzervatív szemléletű társadalom megkülönböztető bánásmódja miatt: Capote homoszexuális, Perry félig indián származású.
Kétségtelen, hogy a film hordoz magában diszkriminációellenes mondanivalót, miszerint a szeretethiány és a mássággal szembeni intolerancia vezetnek a gyilkosság kétségbeesett tettéig, mindenesetre a Capote nem mentes a már említett hírességkultusztól sem. Capote önző énje jól illik a klasszikus híresség-kép keretei közé, hiszen a erkölcsi normák laza értelmezése a sztárportrék fő jellemvonása. Ugyanígy Capote sötét oldala is szorosan függ össze zsenialitásával, a jó és a rossz tulajdonság a híresség mindent átfogó ikonjában áll össze, nem konfliktusként, hanem egy istenített lény szükségszerű jellemzőiként. Ez az oka annak, hogy a Capote-t kevésbé érezzük belső lelki drámának: önzés és tisztesség ellentétét a konvencionális sztárábrázolás meglehetősen eltompítja és hitelteleníti.
