A Szabó István-i oeuvre hangsúlyos témája a morális kérdéseket felvető döntéshelyzetekben megnyilvánuló emberi magatartás, valamint annak vizsgálata, hogy ezt a döntést milyen tényezők és mi módon – a szereplők egyéni élettörténetével, azok előzményei, a társadalmi és történelmi kontextus által – befolyásolják, határozzák meg vagy éppenséggel lehetetlenítik el.
Új filmje, amely Móricz Zsigmond Rokonok című regényét adaptálja mozivászonra, ebbe a körbe illeszkedő alkotás: története egy férfi sorsát követi végig, aki véletlenül kerül a főügyészi székbe egyszersmind a kisvárosi vezetőség korrupt érdekszövetkezetének kellős közepébe. Az alapvetően becsületes, de könnyen befolyásolható – és Csányi Sándor alakításában kissé infantilis – Kopjássy életét mindenestül felforgatja az új pozíció, amelyről kezdetben úgy gondolja, nagyszerű alkalom haladó eszméinek megvalósítására. Hamar szembesül hatásköre korlátaival: felettesei észrevétlenül szövik bele a megfelelni vágyó férfit saját játszmájukba, és mire ő átlátná és kiderítené a szinte egész vezetőséget érintő panamát, addigra már maga is nyakig benne van a kényes viszonyrendszerben, amelynek kulcsszava a rokoni alapon való lekötelezettség. Az öngyilkossági kísérletet, amelynek kimenetét film és regény egyaránt nyitva hagyja, azonban nem csupán a feddhetetlenség megőrzésének kudarca váltja ki. Kopjássy két merőben eltérő világ egymásnak ütköző elvárásai, szabályai, vonzásai közé préselődve hasonul meg, és ez az összeroppanás már nem megfontolás kérdése.
Ezt a folyamatot a film nem annyira a lélektani-realista szerepalkotás eszközeit használva tárja fel: inkább a külső, képi utalásokra támaszkodva konstruálja meg. A filmben a két világ közötti különbség megrajzolásában nagy szerepet játszik azok anyagisága, az enteriőrök, tárgyak milyensége, a színek és azok változásai, nem utolsósorban a két világot, annak ellenpólusait reprezentáló nőiség, a feleség és a femme fatale, akik között Kopjássy ingadozik. A Szabó–Koltai páros által kialakított ismerős, esztétizálásra hajlamos filmnyelv a főszereplő konfliktusait néhol egészen érzékeny képekkel, néhol érthetetlenül banális vizuális szimbolikával követi le, amely ahelyett hogy a nézőt bevonná a férfi történetébe, inkább – vélhetően az alkotók szándéka ellenére – inkább eltávolít, elidegenít a filmtől. Kopjássy vonat–élet metaforára épülő álomjeleneteinek magyarázó jellege legalábbis ezt teszi. Akárcsak a patetikusra sikeredett záró képsor, amelyben a közelképből a nagytotál fele mozduló kamera, mintegy levonva a film konklúzióját, a disznók között haldokló Kopjássyt illeszti bele konkrétan a hízlalda, tágabb értelemben az egész „szomorú magyar valóság” tájképébe, melynek horizontját csak a reménytelenség határolja.
Így aztán, a profi rendező-operatőr páros és a mai magyar színjátszás krémjének teljesítménye ellenére, a Rokonok mégsem győzi meg azt a nézőt, aki több rafinériára és kevesebb didaktikus hangú üzenetre vágyik. Üres kézzel persze nem távozunk: jó elmerülni a nosztalgikusan felidézett polgári világban, szemlélni a gondosan összeválogatott tárgyakat, szép szecessziós épületeket nézegetni, látni a hideg, elegáns Marozsán Erikát és a női szépség melegebb skáláján játszó Tóth Ildikót. A központi figurát, aki végső soron összeillesztené a film töredékeiben jó jeleneteit, Szabónak mégsem sikerült hangsúlyossá tennie: a Rokonok éppen ezért az apró részletekben mutatja meg magát, ami egy jó filmhez kevés, ahhoz azonban elég, hogy egyszer becsábuljunk a moziba.
