„Az Életvonat jobb volt…” – sugdosták a nézők a Párizsban élő román filmrendező új filmjének júniusi, kolozsvári díszvetítése után. A Transilvania Filmfesztivál nyitófilmjeként bemutatott Va, vis et deviens-ben – az egyébként zsidó családból származó – Radu Mihăileanu ismét zsidótémát dolgozott fel, csakhogy most nem sikerül olyan maradandó nyomokat hagynia nézői lelkében, mint a sajátos hangulatú, kuncogtató, ugyanakkor sokkoló zárlatú holokauszt-vígjátékával, a Train de vie-vel. Az Élj és boldogulj! mégis figyelemre méltó film, cselekménye leköt, izgalmas, hangulata különleges, majdnem a végéig.
A film az ún. Mózes-akció történetéből indul ki: a 80-as évek elején afrikai zsidókat telepítenek Izraelbe. Etiópia az éhínség földje; nyomorúságos szudáni menekülttáborokban gyülekeznek azok, akik azt várják, hogy a világ megkönyörüljön rajtuk. Itt bizonytalan a jövő, főleg a betegeké és a gyerekeké, ezzel szemben Izrael az ígéret földje, a biztonság és a jólét ígéretéé. A film már itt, az első percekben kibontakozó legérdekesebb kérdése a különböző kultúrák találkozása, hogy van-e konfliktus, amikor ezek érintkeznek. A menekülttáborban ugyanis kegyetlen, de kényszerű diszkrimináció történik: csak a zsidó családok utazhatnak Izraelbe. A kulturális konfliktust itt azonban áthidalja az elemien emberi megértés és empátia: egy keresztény anya például egy halott zsidó gyermek helyére, annak utazni készülő, addig talán sosem látott anyjához csempészi saját kilencéves kisfiát. Szép pillanata a filmnek a halott gyermeke miatt, valamint a talán örökre eltávozó fia miatt gyászoló két anya csöndes megegyezése, a két egybefonódó, néma pillantás, ami minden szónál több érzelmet és méltóságot árul el.
Mihăileanu amatőr színészekkel dolgozik, de remekül válogatott: a két asszony alakítása megrázóan hiteles, ugyanakkor a főszereplő gyerek is meggyőzően játszik. Az érzékenyen filmezett filmnek különös vonzóereje a már említett kulturális sokrétűség mellett az – ehhez kapcsolódó – nyelvi sokszínűség. A franciával és a héberrel mondhatni egyenrangúan, bár a cselekményből következően rövidebb ideig, feltűnik az amhári nyelv, amelyet az etiópok beszélnek. (És ha a nézőnek szerencséje van, a saját nyelvén való feliratozás, nem a szinkron, amely eltompítaná az eredeti nyelvek csengését.)
A hosszú, történelmi-politikai hátteret illusztráló bevezető után a filmet Schlomo, az Izraelbe érkezett, ott „fogadott” anyját elvesztett, és egy Tel Avivban élő francia család által örökbe fogadott néger gyerek alakja uralja. Valóságos pszichológiai terrort jelent számára megőrizni a titkát, zsidó nevekből álló családfát hazudni, és egyáltalán, a túlélés kedvéért, beilleszkedni a zsidó közösségbe. Teljesen azonosul azzal a társadalommal, amelyikbe bekerült, ugyanakkor egyetlen vágya az, hogy valaha még találkozzon hátrahagyott anyjával. Ebből a végig ott lappangó titokból és folyton kísértő vágyból származik a film alapfeszültsége, amely igazán izgalmassá teszi a cselekményt.
Az első sokk a szegény, száraz és forró afrikai ország körülményeihez szokott gyerek számára Izrael teljesen más éghajlatú (látszólagos) gazdagsága, másfajta kultúrája: a zuhany alatt a lefolyóba csurgó vizet próbálja megtakarítani, ruhát vennie és az ágyban aludnia szinte lehetetlen dolognak tűnik. Ráadásul sötét a bőre, ami miatt sokan fura kis állatként tekintenek rá: nem elég zsidó, hiszen nem fehér, ezért az iskolában is meggyűlik a baja. Furcsa, ugyanakkor szeretnivaló pillanat, amikor Schlomo szünetben mezítláb tapos végig az udvar füvén, de szinte kiközösítik, amikor kamaszkori pattanások borítják el az arcát – és itt következik a film egyik leghíresebb és hitelessége miatt legvitatottabb jelenete, amelyben nevelőanyja végignyalja Schlomo arcát, bizonyítandó, hogy semmiféle ragályos betegséget nem hordoz. Az anyát alakító Meskie Shibru Sivan szenvedélyesen és meggyőzően játszik, akárcsak a kis jövevényt nehezebben megértő apa.
Schlomo lassacskán megtanul együtt élni titkával. Élen jár a zsidó hagyományok elsajátításában, tökéletesen beilleszkedik abba a közösségbe, amely egykor oly idegen volt neki – az idők is változnak, a társadalom maga is elnézőbb, befogadóbb és szabadabb lesz –, de még mindig ott áll előtte a nagy próbatétel: Schlomonak előbb-utóbb csak be kell vallania a titkát. Kiderül, hogy a pap, aki igazi anyjának továbbította a leveleit, már rég rájött a rejtélyre, ám csak Schlomo lagzija után érkezik el az igazán nyomasztó, döntő pillanat, a vallomásé, ami miatt újdonsült felesége, az ortodox zsidó hagyományok szerint nevelt Sarah szinte el is hagyja. Tulajdonképpen ekkor, a film végén követi el a rendező és a forgatókönyvírók azt a végzetes hibát, ami átértékeli az egész alkotást. Schlomo nyilván jobb sorsra érdemes, de ennek a jobb sorsnak nem kellene feltétlenül szirupos „amerikai álommá” lennie: azon kapjuk magunkat, hogy a hosszú ideig bravúrosan fenntartott feszültség hirtelen hollywoodias happy enddé folyik szét: Schlomo vidám ceremónia közepette megnősül, a felesége elfogadja, hogy kereszténynek született (fel sem merül annak a kérdése, hogy esetleg visszatérne eredeti vallásához, most, hogy felnőttként és toleránsabb társadalmi viszonyok között már megtehetné), sikeres orvosként visszamegy segíteni Afrikába, és mit ad isten, éppen anyjával fut szembe az egyik menekülttáborban. A váratlanul belénk gyomrozott, ránk erőltetett, mesterséges katarzis képi szinten is tovább hangsúlyozódik: a film végén a nézőpont a magasba emelkedik, a tábor fölé, ezáltal távolodunk el végleg a történettől.
Talán igazuk van tehát azoknak, akik szerint az Életvonat hangulatában, dramaturgiájával és megdöbbentő zárlatával sokkal jobb, mint Radu Mihăileanu nemrég a magyar mozikba került filmje, az Élj és boldogulj! azonban szintén nézhető és élvezhető, apró részleteiben különleges, színészi alakításokban értékes alkotás.
