Tony Scott az egyik legmegbízhatóbb iparos az amerikai akciófilmes porondon. Ha beülsz egy Tony Scott-filmre, nem fognak nagy csalódások érni, de nagy meglepetések sem. Ez a filmje is ilyen – csak éppenhogy ugyanebből a regényből készült már egy hasonló című film, ami legalább ugyanilyen jó volt, ha nem jobb. Akkor meg minek?
Képzeljük el, hogy van egy tökéletesen funkcionális bükkfaasztalunk a konyhában, amit nagyapánk csinált 1974-ben. Nem a Facsavar- és Fűrészporakadémia fődíjas asztala, de van rajta egy kis ornamentika, amitől a sajátunknak érezzük. Megbízható, nem dülöngél, a festék sem kopik róla túlzottan. És akkor jön a testvérünk vőlegénye 2009-ben és melldöngetve ugyanabból a bükkfából összekalapál egy új asztalt, hogy mutassa meg, mit tanult az inasiskolában. Leülünk mellé ujjongva megenni a vasárnapi tyúkhúslevest: mert új, mert finom lakkillatú, mert az új gyerek csinálta és még csillog. Nagyon jó kis asztal: nem dülöngél, robosztus, szép. De tudjuk, hogy pár év alatt elmegy a fénye, megrozsdáznak a csavarok, kopni kezd a lakkja. És ott vagyunk az amúgy is kicsi konyhában két darab hatalmas bükkfaasztallal. Minek?
A bükkfát, amiből mindkét asztal – pardon, film – készült, John Godey író vágta ki és első ízben Joseph Sargent rendező kalapálta össze asztallá. Az eredeti asztal ornamentikáját Walter Matthaunak hívták, lazaságot és hanyag cinizmust kölcsönzött a tőle szokatlan szerepnek (rendőr), s ezért kezdett nagyszerűen működni a film.
New York tömegközlekedésében vagyunk: négy darab gyanús bácsi lecsatol egy metrószerelvényt, 18 túszt ejtenek és tízmillió dollárt követelnek értük (az eredetiben egymilliót – ekkora lenne az infláció?) egy órán belül, ha nem jön meg a pénz, akkor kezdik kinyírni a túszokat. Az idegbeteg ex-bróker bandafőnök (John Travolta) komolyan gondolja a dolgot, le is puffant pár embert bizonyítéknak. A felszínen, a kontrollszobában Walter Garber (Denzel Washington) felügyeli a forgalmat egy hatalmas panelen, ő kommunikál a földalatti gengszterrel. Bejön még az amúgy szimpatikus John Turturro is, aki a túszügyekben illetékes főnök és úgy néz ki, mint Kramer a Seinfeldből, valamint a gyanúsan szuszogó polgármester (James Gandolfini, aki forgatás helyett bár inkább polipműtétre ment volna).
Tony Scott új, csillogó bükkfafilmjével amúgy az égvilágon semmi baj nincs, sőt, gyanúsan rendben van. Jól megcsinált film. A színészek is korrektek. Denzel Washington, a hős, egy idétlen szemüvegben próbálja húzni az időt, John Travolta erre nagyon fenyegetően ordibál a vólkitólkiba (de lehet, hogy csak a tetkóitól tűnik gonoszabbak). Brian Helgeland forgatókönyvíró még az újraadaptálás feleslegességén kérődzőknek is megpróbálta kihúzni a méregfogát: a cselekmény egyik érdekes, de nem létfontosságú eleme az internet, a Travolta-gengszter ezen ellenőrzi a tőzsdeingadozást, és a streaming videónak hála a nyájas közönség élőben végignézheti az egész túszhelyzetet (vö. 9/11). Denzel annyira, de annyira jó ember, akkora hős, hogy muszáj volt kitaláljanak neki egy kis kenőpénzes fekete pacát a közelmúltjába (nem segít, mindenki könnyezik).
Az operatőr természetesen a Seres István Állványnélküli Kamera Főiskola diplomása, de legalább a cselekmény valamennyire indokolja a döntéseit; a film nagyon átlátszó módon merevedik ki időnként kockára, vált át lassúba, de legalább a fények és a színek rendben vannak; a vágó természetesen szeret megdolgozni a pénzéért, de legalább a filmzene nem türemkedik előre gusztustalanul. A túszok és többi gengszter alig léteznek, a metróból szinte végig csak Travoltát látni, de Denzel körül hálistennek tényleg hús-vér emberek vannak. És a legelszomorítóbb dramaturgiai döntése a filmnek a befejezése, főleg a 35 évvel ezelőtti frappáns Matthau-snittet ismerve.
Jó iramú, feszes, izgalmas film, lesmirglizve, szép lakkozással, tényleg jó minőségű facsavarokkal és tipnikkel, az aracsetezés* sem látszik rajta. Jó mestermunka. Csak minek?
* aracset: polivinilacetát alapú bútorragasztó.
