Néhány éve baráti körben szuper 8-as felvételeket néztünk a hetvenes évekből: egy régi házibuli képeit. Látva az akkor is lázadó ifjúságot, hirtelen megrázó felismerésre jutottam: a bajusznak befellegzett. Egyrészt mert napjaink csupaszságkultusza száműzte, másrészt mert számos fazon áldozatul esett viselőjének. Nos, most ismét gazdára talált egy modell: ez a tömött, hollószín szőrpamacs valahol félúton a rozmár- és a harcsabajusz között mostantól Borat Szaggyijev védjegye.
A Sacha Baron Cohen által életre keltett álkazah álriporter Larry Charles filmjében azért utazik az Egyesül Államokba, hogy riportfilmet készítsen a világ legnagyszerűbb kultúrájáról a nyomorult kazah nép okulására. Ez a szélsőségesen előítéletes, középkori gondolatvilággal megáldott fiatalember, aki tágra nyílt, csillogó szemekkel ostoba kérdéseket tesz fel riportalanyainak, nem a Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika c. film találmánya.
A posztszovjet retrómacsó a televíziós Da Ali G Showban vált ismert és botrányos médiaszereplővé. A műsor betétjét képező szkeccsekben Borat akkoriban még az Egyesült Királyság kultúráját, hírességeit és átlagembereit tanulmányozta. A showt Cohen másik és ez idáig legnépszerűbb alteregója, egy bizsukba és tréningruciba bújtatott, műmájer riporter vezette. Ez az Ali G néven futó tapló, aki egy mozifilm erejéig szintén kiruccant a filmvászonra (Ali G Indahouse), ugyancsak annak köszönhette népszerűségét, hogy pillanatok alatt be tudta vinni gyanútlan riportalanyait az erdőbe.
Kivédhetetlen volt, akárcsak Borat. Ez egyfelől Cohen zseniális átváltozásainak és hihetetlenül gyors helyzetfelismerő képességének köszönhető, másfelől annak, hogy minden figurája ugyanarra a rugóra jár: látszólagos korlátozottságával alárendeli magát beszélgetőpartnerének, miközben vérlázító kijelentéseivel leszállítja az erkölcsi mércét. Rettenetes dolgokat mond és kérdez zsidókról, cigányokról, nőkről, gyerekekről, melegekről – de sokszor még rettenetesebb a riportalanyoktól érkező reakció. Előítéletek, gyűlölet, fásultság, félreértett tolerancia – illetve gyakran mindezek píszín tálalt egyvelege. Borat érdeklődő gesztusa többnyire a kellemetlen helyzet ellenére is imponál a megkérdezetteknek, akik – igyekezve megfelelni a rájuk osztott „okos” szerepnek – nem rúgják föl az interjúhelyzetet. Szinte mindenkiből előjön a megmondóember, beindulnak a fölényes, kolonialista reflexek.
A tört angolsággal és héberül beszélő, mondókájába kelet-európai halandzsát vegyítő, műkazah Borat eszköztárát tekintve klasszikus bohóc, akinek külseje, beszédstílusa, mozgáskultúrája változatlan. Attribútumai – például a ránézésre is műszálas, szürke öltöny vagy az unásig hangoztatott szófordulatok (amilyen a lengyel „jak się masz”, azaz „hogy vagy?”) – éppúgy elidegeníthetetlen részei lényének, mint Chaplin esetében a sétapálca és a keménykalap. Ügyesen összehangolt vonásai egyedi elegyet alkotnak, habár külön-külön ezerszer láttuk már őket. A jóságos, ártatlan tekintet és az örökös fecsegés Švejké is lehetne. Az együgyűség és sebezhetőség az Isten hozta, Mr… Chance kertészét idézi (illetve a Peter Sellers figurákat általában). A nyúlánk alkatból fakadó esetlen mozgás – hát ez tényleg örökzöld, a magas szőke férfitól Hulot úron át a Hülye Járások Minisztériumának munkatársáig (John Cleese) rengetegszer láthattuk. És mint annyi klasszikus komikus figurának, Boratnak is megvan a maga komikus párja. Az ő fegyverhordozója, akarom mondani producere a széthízott és mindig éhes Azamat Bagatov, aki azzal, hogy a film egy pontján Laurel Hardy jelmezben jelenik meg, explicite megidézi a nálunk Stan és Pan néven ismert komikus duót.
Ezeket a sztenderd elemeket Cohen következetes játéka vagy inkább átalakulása építi koherens, egyedi figurává. Valójában ő tartja össze a filmet; a szkeccseket felfűző szál – hogy Borat megtalálja Dulcineáját Pamela Andersonban – beszédes ötlet, de igazából nem bír el másfél órát. A Borat - Kazah nép… tipikusan az a film, amely elsősorban mint jelenség érdekes. Nem véletlen, hogy az utóélete – amely izgalmasabb, mint maga a mű – alapvetően nem is a filmes alkotást, hanem a botrányos gesztust látja benne. Perek sorozata indult az alkotók ellen, diplomáciai manőverek kezdődtek, „posztborat” kazahsztáni országimázsról hallani... Ennek megfelelően a film sajtója is nagyon gazdag; újra felszínre kerülnek olyan klasszikus problémák, mint hogy hol van a határ valóság és fikció között, vagy hogy meddig megengedett fegyver a humor. Mindenki állást akar foglalni, és ez hasznos.
A Borat-figura pedig minden bizonnyal messze túléli a filmet. Attól olyan erős, hogy Cohen soha, sem szándékosan, sem akaratlanul nem választja le magáról. Ez egyfelől a profizmus, illetve a tehetség jele – mintha csak ki tudná kapcsolni a saját intellektusát1. Másfelől Cohen figuráit, így Boratot is az teszi elviselhetővé, hogy sosem kacsint ki a nézőre. Nincs az a kokettálás a közönséggel, amitől – hogy ne menjünk messzire – gyakorlatilag a magyar vígjátékok kilencven százaléka nézhetetlen. Mert mindenki kényszeresen reflektál a saját (vélt vagy valós) humorára ahelyett, hogy a jelenet komikumát hagyná kibontakozni. Egyszerre akar kint és bent lenni, okos maradni és „viccessé” válni. Sajnos ez nem megy: az értelmezési keret lebegtetéséhez – ahhoz, hogy a néző legyen egyszerre kint és bent – a figura nem léphet túl önmagán, és Cohen szerencsére tudja ezt.
Bebújik a szemellenzős kazah szerepébe, és soha többé nem jön ki belőle. Eközben a film, amely azt állítja magáról, hogy Kazahsztán felkérésére készülő propagandafilm az USA-ról, többször is fikcióként leplezi le önmagát A stáb, amely a történet szerint mindössze Boratból és Bagatovból áll, természetesen akkor is forgat, amikor Bagatov faképnél hagyja társát. Ez a fikció kontra valóság probléma egyébként izgalmasan végigvonul a filmen, sőt, ami még érdekesebb, túlnyúlik a film határain is. A főcím cirill betűs, Amerikából nézve autentikusan kazah; Bagatov fiktív filmgyártó cégének működő honlapja van; Cohen Boratként kampányol a film mellett: kazah újságíróként ad interjút, és szekéren érkezik a Torontói Filmfesztiválra... Vagyis a film egyfajta párhuzamos világot hoz létre maga körül, amely helyenként – ijesztő módon – alig abszurdabb, mint ez a másik, amelyet – noha szintén a média kreálja – mégis valódinak hiszünk.
1 Cohen történelem szakot végzett Cambridge-ben, diplomájához a feketék hatvanas évekbeli polgárjogi küzdelmeiről, és az amerikai zsidóság ezzel kapcsolatos szerepvállalásáról írt szakdolgozatot.
