Scorsese visszatért! Egyrészt talán az Oscar-várományosok közé (az egyike az öt amerikai rendezőnek, akik ötször voltak nevezve, de egyszer sem díjazva), másrészt pedig a gengszter-maffia-miliőbe, aminek ő az igazi mestere.
Ami érdekes, az az, hogy ez egy remake, mégpedig egy nem is túl régi filmé, a Szigorúan piszkos ügyeké (Infernal Affairs). Az eredeti hong-kongi produkció ráadásul hihetetlenül nagy siker volt, két folytatást is készítettek hozzá. Hálistennek ez a film teljesen más – itt látszik meg, hogy egy történetből mit lehet kihozni a drámai hangsúlyok eltolásával, új helyszínbe ágyazással és más zenével. Két tégla történetét láthatjuk: az egyik a rendőrségbe épült be, a másik a maffiába. Az egyiket Costello (Jack Nicholson) maffiózó irányítja, a másikat csak látszólag. Végső soron mindegyik rendőr, így természetesen elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb a két tégla ne találkozzon, az egész film erre a húzd meg-ereszd meg dramaturgiára épül: a macska-egér játékra. Az érdekes az, hogy a téglák eredeti neveikkel épülnek be: azaz nem egy új identitást öltenek fel, hanem a meglévőt igazítják a helyzetekhez. Ez pedig plusz hitelességet kölcsönöz a filmnek.
A drámai hangsúlyokat a hong-kongi eredetihez képest nem a kép és a zene, hanem a szereplők hordozzák. Scorsese összehozza a fiatal, gájner generációt a nagy öregekkel, és az eredmény két és fél óra vibráló, robbanékony, feszültségteli sztorimesélés. Kicsit furcsa, hogy most a megszokott Robert DeNiro helyett Jack Nicholson ül a főgonoszi székben, de utóbbi hamar meggyőz minket arról, hogy nem csak azért jött, hogy utolsó pillanatban megmentse a produkciót (azért nem DeNiro a főgonosz, mert éppen a saját filmjét forgatja – amiben ironikus módon DiCaprio lett volna az egyik sztár, de most Matt Damon az). Egész egyszerűen ördögi. És fejcsóválva azt is be kell ismernünk, hogy ez a DiCaprio meg ez a Matt Damon is tudnak valamit. Még Marky Mark is teljesen meggyőző rendőrként (a „fuck” szócska 237-szer hangzik el a filmben, talán ő mondja ki a legtöbbször). Ha már nincsen DeNiro sem, akkor New York utcái se legyenek a hong-kongi felhőkarcolók helyett: az új helyszín Boston, helybéliek beszámolója alapján pedig nagyon jól sikerült adaptálni a sztorit az új környezetbe, akcentustól ruhákon keresztül a helybéli konfliktusokig minden teljesen hiteles. És ha már Boston, akkor olasz maffia helyett természetesen ír maffia, ami egy eredeti „flavourt” ad a filmnek.
Scorsese öregkorára kicsit felgyorsította a ritmust, néha talán indokolatlanul gyorsan vág, de továbbra is nagyon odafigyel a kis gesztusokra, arcizom-rándulásokra. A kicsit öreges, fakó, de biztos képi világ megreformálása helyett a pszichológiára erősít rá, a kidolgozott karakterekre. A kevés, de gyors és durva erőszakos kitöréseket is úgy adagolja, hogy maximálisan hassanak. A telefonos játék is kiváló dramaturgiát szolgáltat. Az eredeti hong-kongi film zenéje egy erőteljesen európaiaskodó, de keleti elemekkel is élő drámai, néha szirupos hanglé volt. Scorsese ezzel szemben nagyon sok külső zenét használ, Rolling Stones-től kezdve Pink Floydig, ami teljesen más nézői attitűdöt vált ki, dramatizálás helyett inkább felráz, szituációba helyez.
A film gyenge pontja a női főszereplő és a hozzá tartozó dramaturgiai szál. Noha van némi szerepe a végső leleplezésben, nem kellett volna erőltetni a „szőke pszichológus/feleség”-vonalat, a film meglett volna nélküle is. Ezzel együtt borítékolhatóan 2006 egyik legjobb amerikai filmje A Tégla.
