Ahányszor nekifogok egy romantikusan drámai vagy drámaian romantikus kaliberű filmnek (ritkán), annyiszor éled fel bennem a jóhiszeműség oly rég elhalványult lángja: „ez most talán valami más lesz”. De soha nem lesz más, újra meg újra átvernek. Csak a PR-juk változik.
James Gray, az Arany Pálmára jelölt film rendezője kissé elkenődve vehette tudomásul, hogy a Két szeretőről nem azért csámcsog annyit a világ, mert filmtörténeti mérföldkő lenne, hanem azért, mert a főszereplő bőrébe bújtatott Joaquin Phoenix (akinek ez a harmadik közös munkája a rendezővel) a forgatás alatt jelentette be, hogy kiégett, és többet semmiféle produkcióban nem akar szerepelni. Ezzel a kijelentéssel rögtön fel is hevítette a sajtó érdeklődését, és mindenkit egyre jobban kezdett érdekelni a film: mégis mi történhet benne, hogy Phoenix ennyire kiborult tőle? Nos, természetesen nem történik semmi, csak a „szerencsének” köszönhetően összegabalyodtak a színész magán- és szakmai ügyei. Állítólag ettől hangos mostanában Hollywood, úgyhogy én most gyorsan témát váltok.
A Két szerető igen lendületesen indul: miután főhősünk, a szüleivel élő Leonard (Joaquin Phoenix) egy nagyon sovány öngyilkossági kísérlet után hazatér, kellemes meglepetés vár rá az esti vacsoránál, mégpedig apja üzlettársának lánya, Sandra (Vinessa Shaw) személyében. A szülők nemcsak a cégeik, hanem gyerekeik életét is egybe szeretnék vonni. Leonard úgy néz ki, mint akinek minden mindegy, egészen addig, amíg megismerkedik új szomszédjával, Michelle-lel (Gwyneth Paltrow), aki a csendes és jóravaló Sandra szöges ellentéte. Michelle nem a férfit látja Leonardban, hiszen komoly kapcsolata van a házasságtörő, dúsgazdag Ronalddal, így kihívó viselkedése ellenére csupán egy megértő barátra van szüksége. Leonard viszont nagyon beleéli magát ebbe a bimbózó barátságba, és bármit megtenne Michelle kegyeiért. De most akkor kit válasszon? Sandrát vagy Michelle-t?
Alapjában véve Leonard szimpatikus teremtés, noha olyannyira labilis lelkileg, hogy már-már patológiai eset. Leginkább Cronenberg Pókjának főhősére emlékeztet (nehéz elfelejteni Ralph Fiennes kiváló skizoidrámáját!), ezérta azt a kevés szimpátiát, amit az ember érezhetne iránta, felváltja a szánalom felmenthetetlen árnyéka. Leonard depressziója megakadályozza, hogy igazi szerelmet érezhessen bárki iránt is (legalábbis nagyon úgy tűnik), érzései leginkább jegygyűrű-vásárlásban és poszesszív rohamokban nyilvánulnak meg. Sandra túlságosan kedveli a fiút, gyakorlatilag hihetetlen, hogy ennyire oda legyen érte, hiszen Leonard semmibe veszi, Michelle-en pedig látszik, hogy nem akar tőle az égvilágon semmit. Kellemetlen kis szerelmi kavalkád, az biztos, csak szörnyen érdektelenül van tálalva. Ezekkel a színészekkel pedig lehetetlen ezt az érdektelenséget feloldani, hiszen úgymond alig érezhetőek a vásznon. Jobb esetben valaki mindig „viszi a filmet”, de ez nem az az eset. Mindenki csak van, drámának viszont nyoma sincs. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlottabb mozizók lépéselőnyben vannak a történésekkel szemben: tippeljenek csak bátran, meglátják, hogy kivétel nélkül mindig az fog történni, amire számítanak!
Ebben a kényelmetlen két órában viszont sikerült legalább egy olyan jelenetet is elrejteniük, ami képileg és hangulatilag is teljesen elüt a többitől. Aki megnézi a film plakátját, máris látott belőle egy kimerevített pillanatot. Leonard és Michelle többször is találkozik tömbházuk tetején egy csipetnyi pszichoterápia erejéig, ahol ironikus módon Leonard bújik a pszichológus szerepébe, hogy meghallgassa Michelle szívügyeit. Brooklyn fölé emelkedve, ahol senki nem látja őket, a téglafalak közti kis lyukaknál meg-megállva követi őket le a kamera, hogy a néző tanúja lehessen Leonard próbálkozásainak, majd megaláztatásának. Ha a film egészének nincs is, a tetős jeleneteknek legalább van némi egyéni hangulata.
Nos, ennyit a The Hollywood Reporter kritikusa (Steven Zeitchik) által az év legjobb amerikai drámájának titulált filmről, melynek „olyan érzelmi ritmusa van, melyet csak ritkán látni az amerikai filmekben, az európaiakban viszont annál gyakrabban”. Az az érzésem, hogy még sok európai filmet kellene még megnézni ahhoz, hogy látszata is legyen…
