Ugyan sokan dicsérték, meg ott van a cannes-i díj is, de én valahogy mindig bizalmatlan vagyok a portré-, vagy életrajzi filmekkel. Kezdeti meglepetésemre mindenesetre az Il Divo professzionálisnak professzionális. Először azt is mondogattam magamban, hogy jé, itt a vágó meg az operatőr jobban dolgoznak, mint a rendező.
Ez persze nem igaz, a film meg volt rendezve rendesen, a főszereplő, Toni Servillo alakítása megint csak kiemelendő, szenvtelen álarca hangsúlyosan meghatározza a karaktert. Minden együtt van, szép képek, merész plánok, csillapíthatatlan dinamika a vágásban és kameramozgásban egyaránt, tökéletes a világítás, kimagasló a színészi játék. Lehet örvendeni az európai közönségfilm térhódításának. De mennyire európai ez a közönségfilm?
Ha kekeckedni akarok, vannak apróságok, amik engem személyesen nem elégítenek ki. Valószínűleg konzervatív hozzáállás, nem biztos, hogy egy videokliptársadalom popcorn-moziját is ízesítené az, amit én számon akarok kérni tőle, én viszont saját meglepetésemre elég hamar elkezdtem unni ezt a filmet. Nem azért, mert nem ismerem ezt a politikai hátteret, nem azért, mert a hidegháború ideje alatt többszörösen megválasztott Andreotti neve sem mond sokat nekem. A film untatott. Talán, mert három fontos dolog hiányzott belőle: személy, személyiség, személyesség. Jajj, és négy: a jelenetek. Megkockáztatom, a filmben alig vannak jelenetértékű jelenetek. Inkább csak snittekre emlékszem, gyönyörűen megkomponált, kivitelezett, lefilmezett snittekre. Meg egy állandóan a maga enigmatikus maszkját cipelő miniszterelnökre, akit megvádolnak azzal, hogy kapcsolata volt a maffiával. Andreotti a filmben mindvégig önmaga karikatúrája, és semmi több. Alig emlékszem ennek az embernek a környezetére, a hatására, a motivációira, a szembesüléseire, a megélt dolgaira, fejlődésére, viszonyaira stb.
A film alcíme Giulio Andreotti különleges élete, s errefel nem tudtam rájönni, hogy mi a különleges ebben az életben. A többi szereplő a nézővel karöltve azt próbálja kideríteni, hogy kicsoda-micsoda „igazából” ez az Andreotti, aki mindig tudja, hogy éppen melyik nagyon frappáns és tömör mondatát kotorja elő, amivel jellemzi is majd magát, meg nem is – mint az okos leány a Mátyás király-mesékből. Az egyik ilyen emlékezetes választ akkor adja, amikor egy idős asszony felkéri táncolni, ő visszautasítja, mire az megkérdi: – Táncolt már valaha, miniszterelnök úr?, mire Andreotti: – Egész életemben. Mondjuk a koncepció ellen nincs kifogásom, egy titokzatos személyiséget meg kell hagyni a maga titokzatosságában, nem hullagyalázni, nem ítélkezni, és nem kozmetikázni őt. Ez korrekt, de önmagában nem érdekes.
Ami aztán emellett végképp próbára tette a türelmem, az a rengeteg ember, akikről megtudjuk egy másodperc alatt a nevüket, az összes álnevüket, foglalkozásukat, tisztjüket, és Andreottihoz fűződő viszonyaikat – a felettébb játékos inzerteknek, a film terében a szereplők körül balettozó feliratoknak hála. Minden bizonnyal ez olyan Guy Ritchie-s akart lenni, a baj csak az, hogy a brit rendező karaktereit később gondosan egyre groteszkebb helyzetekbe helyezi filmjei alatt, vigyáz arra, hogy minden egyes alakjának legyen kibontakozási lehetősége. Paolo Sorrentino filmjében viszont alig marad valaki egy kép keretein belül hosszabb ideig, leginkább csak akkor, ha mond is valamit, vagy ha valami jó kis stupid nézést tud produkálni. Miközben a film nagyon amerikai akar lenni, pont a legfontosabbakat felejti ki a amerikaiságból: az építkezést, a feszültséget, a történéseket, a viszonyokat.
Építkezés helyett felsorolást kapunk (körülbelül arról, hogy mi is történhetett), feszültség helyett eszement tempót (ami legtöbbször erőteljesen klippesíti a filmet, ezért sokak számára a legemlékezetesebb részek a zenebetétesek lesznek, hiszen igencsak erőteljes, fülbemászó zene festi alá az egyes jeleneteket), történések helyett szekvenciákat (a legemlékezetesebb és legdrámaibb ilyen szekvencia Andreotti éjszakai kényszerű sétája gépfegyveres testőrei kíséretében a néptelen utakon), viszonyok helyett kérdéseket Andreotti kiléte felől... Godard mondta, hogy már az is erkölcsi kérdés, hogy hova teszem le a kamerát. Nem akarok igazságtalan lenni, de az Il Divo alatt végig az volt az érzésem, hogy ebben az új közönségfilmcsinálásban nincs ilyen kérdés: mindent minden szögből lefilmezni, s majd utólag a vágóval eldöntendő, hogy mit hova mikor s milyen röviden...
Az Oliver Hirschbiegel-féle Bukásban vagy Forman-féle Goya kísérteteiben például Hitler vagy Goya csak mellékszereplők, a Bukásban az a fajta rothadás, kétségbeesés, egyre halványuló remény, aggodalom tartja fenn a feszültséget, amit Hitler okozott környezetének, a Goyában pedig pont fordítva, a nagy festő a „készen kapott” társadalomi abszurditásokból ihletődik. Nem mondom, hogy ezek a filmek a követendő példák, de legalább fenn tudták tartani a figyelmemet, hiszen az illető miliő szépen árulkodik a történelmi személyiségről, be- és átláthatóvá téve azt.
Azt hiszem, mindenek előtt presztízskérdés volt elkészíteni az Il divót, a cél, hogy az újamerikai filmstílust beérni, adaptálni, majd hazai színekben piacra dobni. Kicsit szomorkodom, mert mindez egy olyan országban történt, amelyben hemzsegnek a sajátos karakterek, ahol csináltak már nem egy összetéveszthetetlenül egyedi közönségfilmet (nemzetközi nívón). Már várom, hogy mikor lesz az amerikai stílusimport egyértelműen kártékony Európában – akár a kolorádóbogár.
