B13 – A bűnös negyed folytatása, a B13 – Ultimatum semmiféle kihívással nem kecsegtet, és nem rejt több intellektuális tartalmat, mint egy sörös címke. A színészek ugyanazt játsszák el (rosszabbul) mint korábban, csak egy még gyengébb történetre alapozva. A parkour, így öt évvel a B13 és nyolccal a Yamakasi után, ezt a filmet már nem viszi, mivel mostanra már hozzászoktunk.
A parkour – vagy rosszul csengő magyarításban: szabad futás – korunk egyik legizgalmasabb utcai jelensége, underground mozgásművészet, amely különösen akkor hasznos, ha az embert üldözik, gyorsan olajra kell lépni, és éppen kéznél van egy gettónegyed. Kihasználva az urbánus tér elemeit (párkányok, korlátok, rácsok, lépcsők stb.) és a jó kondiban levő emberi test adottságait, elképesztő mutatványokra képesek azok, akik ezt a nehezen kategorizálható valamit űzik. Meglehetősen fiatal jelenségről van szó, amely nemrég indult Franciaországból, és akik most szembesülnek vele (mozivásznon vagy akár YouTube-on), ugyanazt a megdöbbenést élik át, mint a hetvenes évek kényelmes nyugati polgárai, akik először láttak hongkongi kungfu-filmet. Nem hiszik el, hogy élő ember ilyesmire képes, annak ellenére, hogy különböző michaelphelps-ek és ussainboltok megmutatták: még nem érkeztünk el fizikai képességeink határáig, Tarzan egy vicc, és Rambónak csak a szája jár, az is félrecsúszva.
Elég tehát beépíteni egy átlagos parkour-üldözést egy akármilyen filmbe (ezt tették például a Casino Royale készítői is), és a pofa leszakadása garantált. De milyen az a film, amelynek egyik főszereplője maga a szabad futás alapítója, David Belle, rászabott szerepben, ráadásul a film tele van akcióval, és egy antiutopisztikus közeli jövőben játszódik? Nyilván rendkívül látványos, szemet gyönyörködtető kaszkadőr-jelenetekkel. Ez volt a B13 – A bűnös negyed, ahol a szereplők háztetőkről lépcsőházakba, erkélyekről kulcslyukokba ugráltak játszi könnyedséggel, és közben nem felejtették el belőni a sérójukat sem. A rosszfiúk pedig örökre megtanulták, hogy még egy CD-ROM-ot sem szabad nyitva hagyni, mert ezek a fenegyerekek azon a résen is átvetődnek. Hogy a történet eléggé gyenge volt, és a képi világról üvöltött, hogy „engem is Luc Besson talált ki!”, az senkit nem érdekelt különösebben, e sorok íróját sem.
Csakhogy nem lehet túl sokszor ugyanazt lenyomni valakinek a torkán, legfeljebb a pornószakmában. Christopher Nolannek például úgy sikerült porig alázni a korábbi Batman-készítőket, hogy a kamerával követem-a-zuhanó-testet-és-elsuhanok-mellette típusú látványelemekhez képest művét intellektuális tartalommal látta el, morális kérdéseket feszegetett, és kihívások elé állította a nézőt.
A bűnös negyed folytatása, a B13 – Ultimatum semmiféle kihívással nem kecsegtet, és nem rejt több intellektuális tartalmat, mint egy sörös címke. A színészek ugyanazt játsszák el (rosszabbul) mint korábban, csak egy még gyengébb történetre alapozva. A parkour, így öt évvel a B13 és nyolccal a Yamakasi után, ezt a filmet már nem viszi, mivel mostanra már hozzászoktunk. Megpróbálták még jobban felturbózni a szabad futás- és az akció-jeleneteket, de az az igazság, hogy nem igen van mit felpörgetni rajtuk. David Belle most nem 123 métert ugrik két épület között, hanem 124-et, Cyril Raffaelli pedig már nem úgy bunyózik, mint Van Damme, hanem mint Ozymandias, ám ez valószínűleg senkit sem fog meghatni.
A B13 ott ért véget, hogy akkor most már minden rendben lesz ebben az átkozott, betonfallal körülvett párizsi negyedben, rabló és pandúr jóbarátok, tessék megnyugodni. Hát nem így történt, sőt rosszabbra fordult a helyzet. A kormány nem tartotta be korábbi ígéreteit, a bűnözés még jobban elhatalmasodott, és oda jutottunk, hogy etnikai feszültségek és törésvonalak képződtek a gettón belül. Kínaiak, arabok, afrikaiak, oroszok és olaszok/cigányok egymástól jól elkülönített szektorokban űzik a maguk piszkos ügyeit. Kezelhetetlen az egész, ha Sarkozy látná, visszaköltözne Nagybócsára. Ám amikor kiderül, hogy az egész negyed létét fenyegeti a veszély, a nagymájerek összefognak, hogy közösen mentsék meg azt a szerencsétlen B13-at.
És ez az a pont, amikor a film nagyon túllő a célon. Elhiszem, hogy ronggyá lehet verni két-három tucat gengsztert, kezünkben egy sértetlenül maradó Van Gogh festménnyel. Azt is elhiszem, hogy karcolás nélkül meg lehet úszni, ha az emeleti irodából kihajtunk az ablakon egy kocsival. De azt nem vagyok hajlandó elhinni – pozitív üzenet ide, silány történet oda –, hogy az orosz neonáci, az arcára tetovált „White Power” felirattal, vállvetve harcol az arabbal meg a feketével, és még csak késztetést sem érez, hogy legalább egy icipici, aprócska, kedves rasszista mondatot megeresszen. Legalább poénból, és egye fene, legyen PC, de legyen valami, ne csak álljon ott bambán, mint kezdő meleg a közfürdőben. És persze fordítva: az arab is tökéletesen megbízik újdonsült horogkeresztes barátjában, mi sem természetesebb, a film harmadik részében biztosan együtt járnak majd jesivába.
Valóban lélegzetelállító ez a film, mint ahogy bereklámozták, de nem a kaszkadőr-jelenetek miatt, amelyek fél évtizeddel ezelőtt amúgy jók lettek volna. Ha valamitől eláll a lélegzetünk, akkor az a mérhetetlen butaság és felületesség, amivel itt találkozunk, és amit nem képes kárpótolni semmiféle futás, legyen az akármilyen szabad.
