A Gyűrűk ura jelentős sikere ellenére is a fantasy csak megtűrt műfajnak számít irodalomban és filmben egyaránt, főleg mióta a korábban „felnőtt” műfajnak számító mese végképp a gyerekkultúrába süllyedt. Nem szokás már komolyan venni a varázslós-legkisebbkirályfis-sárkányos történeteket, a tiszta fantázia világát, hiszen csak gyerekeknek szól, legfeljebb tizenéveseknek, akik, mint célcsoport, a szórakoztatóipar definíciója szerint egy mindenevő, szellemileg fejletlen állatfajta, mely a nyáladzás mellett pénzt csepegtet a testnyílásaiból, és a neki készült alkotások egyetlen célja a pénzkiválasztás serkentése.
Ez a képzet állhat az Eragonról szóló legtöbb negatív kritika mögött is. Legtöbben megemlítik, hogy Christopher Paolini tizenhét évesen írta a film alapjául szolgáló könyvet, melynek sztoriját a Csillagok háborújából és az előbb említett Gyűrűk urából „lopta”. Ez az állítás annyiban helytálló, mint az, hogy az összes legkisebb királyfis mese szemérmetlen plágium, a Jó és a Rossz harcára épülő művek (ezek száma elég magas, mondjuk a világirodalom hetven százaléka) pedig egymás utánzatai. Adott egy jó parasztfiú, egy gonosz király, egy varázseszköz, egy bölcs tanító és természetesen egy királykisasszony, hát ilyet tényleg láttunk már párat, legfeljebb a nevek változtak – Frodó, Luke Skywalker, James Bond –, a történetek pedig ugyanazt mesélik újra – de bocs, ez ilyen. Ha eredetiségre vágyunk, gyorsan találjunk ki valamit, ami nincs benne az Aarne–Thompson mesekatalógusban.
Hollywoodnak soha nem volt szívügye az eredetiség, de most elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a Gyűrűk ura és a Narnia krónikái sikerén felbuzdulva, „addig üssük a vasat, amíg meleg”-alapon, sietve rakták össze a filmet: „tegyünk bele sárkányt, tündért, oszt jól van, ezek most bejönnek!”
Az Eragon tehát a történet szintjén nem éppen újszerűségével lep meg: Eragon, a parasztfiú egy sárkánytojást talál, és a belőle kikelt háromdimenziós animáción lovagolva indul a gonosz királyként unatkozó John Malkovich ellen. Amivel viszont a film meglep, az az, hogy a leginkább élettel teli szereplője Saphira, az animált sárkány, aki szintén egyfejű, de klasszisokkal lemarad Süsü mögött – s még Rachel Weisz hangja is rádob egy lapátnyi röhejt. A film, sajnos, tényleg mintha egy mesekatalógusból lenne összeírva, de úgy, ahogy a strukturalista történet-ábrákon látjuk, a szereplők csak típusuk képviselői, a színészek sem engednek meg maguknak semmi olyasféle egyéni kicsapongást, mint például színészi játékot. Érdemes külön figyelni azon Malkovich erőfeszítéseire, hogy visszatartsa az ásítást, a röhögést vagy a sírást. Mikor mit. Az Eragon tanítómesterét játszó Jeremy Irons még úgy-ahogy próbálja vinni a filmet, többször emelkedik Saphira szintjére, de nem valószínű, hogy ezt a filmet vastag betűkkel fogja kiemelni a szakmai életrajzában.
Stefen Fangmeier első rendezésében korábbi látványtervezői múltjára épített, becsülettel elénk is pakolja a fantasy összes látványelemét a sötét erdőtől a nagyon magas sziklás hegységig: fáklyafény, rosszarcú ellenséges hadsereg, sötétkék minden mennyiségben, de valahogy ez sem működik, a látvány legfeljebb nem túl rossz, de kevés ahhoz, hogy végig nyitott szemmel és hozzávetőlegesen a vászon irányába nézve tartson minket. Hanyagságból elkövetett filmkészítés alapos gyanúja lebeg az Eragon körül. De legalább nem túl hosszú.
