Vajon a Föld bosszúja az emberiségen, hogy tizennyolc éve nem születik gyermek a világba? 2027 novembere: amikor egy rajongója megöli a bolygó legfiatalabb emberét és Theo (Clive Owen) háta mögött terroristák felrobbantják a kávéboltot, a férfit megkeresi volt felesége. Julia (Julianne Moore) a Halak nevű földalatti mozgalom vezetője, és az emigráns Kee-t (Claire-Hope Ashitey) kell kijuttatnia az országból.
Nagy-Britannia az egyetlen békés sziget a Földön, máshol háború és káosz uralkodik. Menekültek próbálnak bejutni és megmaradni a rendőrállamban, melynek vezetése holokausztot idéző módszerekkel igyekszik megszabadulni tőlük. A királyság demokráciája látszólagos, a filmutópiában ábrázolt menekülttábor, mint kis-falanszter csak egy – nem is olyan torz – tükörképe a hanyatló országénak.
A negatív utópia gazdag angol hagyományokkal rendelkezik; a Gépnarancs, a Szép új világ vagy az 1984 megannyi baljós vízió. Az ember gyermeke maga is feldolgozás, P. D. James írónő azonos című sci-fi regényéből. Hiába viszont az angolszász eredet, Alfonso Cuarón, rendező tipikusan globális jelenségekről mesél. Igaz, a film egyik nagy erénye, hogy igen plasztikusan sikerült megőrizni a sajátos, hétköznapi angol hangulatot, mindössze London ismerős utcái teltek meg szokatlan mocsokkal és nyomorral. Ugyanakkor az éppen egy generációnyi távolságba helyezett sci-fi az általános érvényű és ma csírázó demográfiai-társadalmi problémákkal foglalkozik.
A film sarokköve Clive Owen, aki megmarad hétköznapi, egyszerű figurának, mindennapi gesztusokkal, aki küldetését szuperheroikus átalakulások nélkül vállalja fel. Owen hétköznapi, érzékeny, ha kell, brutális, miközben mindvégig egyfajta szemtanú is. A beállítások szinte a film egésze alatt őt követik, a kézikamera gyakran meg is erősíti a tudósító státuszt, mivel mind a fakó színvilág, mind a balkáni háborút idéző képsorok egy nagyon is reális – a jelenből szervesen táplálkozó – jövőt rögzítnek.
Hogy a mozi eladhatóvá váljon, a film egyfelől fogyaszthatóbbá szelídíti a regényt, másrészt pedig számos olyan – lassan közhelyes – aktuálpolitikai, illetve történelmi sablont használ, amelyekkel először gyorsan és egyértelműen teremt atmoszférát, másodjára beépíti őket egy, a cselekményen átívelő szimbólumrendszerbe. A film alkalmankénti sutaságát éppen az okozza, hogy bár a többszörös szimbolika az utópia hagyományaitól sem idegen lehetőségekkel kecsegtet, ezek többször didaktikussá válnak – éppen kulcsjelenetekben –, mint mikor Kee az istállóban, kisborjaktól övezve fedi fel hogy gyermeket vár.
A keresztény messiástörténet természetesen több aspektusban is visszaköszön, a remény jelképeként megszülető gyermek alakjában, de a Halak szervezetének zelóta, harcos megváltót váró forradalmában is. A főhős pedig Szent Kristófhoz hasonlóan menekíti meg a veszélyből anyát és kislányát. Akciódús kivonulásuk Londonból indul, érintve a vidéki tanyát, majd a társadalmat elhagyó kvázi-hippi remetét (Michael Caine), egészen a határvidéken fekvő, alternatív város, az emigráns-tábor pokláig. Azon túl pedig már ott a tenger, és arra valahol talán létezik a Human Project csoport, akikhez el kell juttatni a gyereket – mialatt a hősöket folyamatosan követik a Halak aktivistái. A szimbolikus utazás végén a Halak és az állami hadsereg apokaliptikus, mindent felemésztő ostromban semmisíti meg a táborvárost és lakóit.
