Hogy pontosan mit is jelent az „előreláthatatlan” szó a háború fogalmának vonatkozásában? Ki tudja? Sem az Egyesült Államok elnöke, sem Anglia miniszterelnöke, sem a külügyesek, diplomaták, sem a sajtó. Talán még Simon Foster, a nemzetközi fejlesztésekért felelős brit miniszter sem igazán tudta, mikor kiejtette a száján egy félresikerült interjú során.
Konkrétumok (nevek, időpontok) nélkül, de egészen határozott szituációba csöppenünk már közvetlenül a film elején. Reggel, munkába menet a londoni utcákon vita a mosógépben hagyott vizes ruhákról, miközben irány a politikai játszótér, ahol országok a játékok, politikusok a felhőtlenül játszadozó gyerekek, kissé idegbeteg kommunikációs és diplomata stratégák vagy fiatal karrierista tanácsadók a felelős szülők. Folyton mozgó, híradós képeket idéző fényképezés, a folyamatosságot gyakran megszakító ugróvágások vonják be a film nézőit az angol diplomácia felpörgetett, meglehetősen zűrzavaros (és feketén nevetséges) életébe. Persze a tét nagy: hogyan lehet megfelelően elvergődni a háborút ellenző és háborút pártoló amerikai és angol politikusok között (akik kapva kaptak e félreérthető szócskán: „előreláthatatlan”)?
E szó miatt történik mindez, ám a miniszter kommunikációs stábjából olyan rutin árad, mely a hirtelen történetbe-lépéssel együtt az időpont és a probléma esetlegességét támasztja alá. Egy nap (valamikor a közelmúltban, vagy a ma, esetleg egy alternatív jelenben, ha nincs kedvünk asszociálni), egy gond (a miniszter félreértelmezett kijelentése), holnap majd más miniszter lesz más ballépéssel (más világot érintő fogalmakkal és hasonlatokkal), aki újabb történettel lephet meg bennünket. Ezért lehet némi pilot-jellege a filmnek (mint ahogy azt az egyik röp-kritikában meg is jegyezte valaki). Valamint azért, mert rendezője, Armando Iannucci korábban már készített hasonló minisorozatot (The Thick of It! – Malcolm Tucker [Peter Capaldi], a miniszterelnök kommunikációs igazgatójának karaktere is innen származik).
Politikai szatírát látunk tehát, melynek egyes jelenetei, még ha a valóságot nem is fedik teljesen (reméljük), szokatlan valóság-ízükkel válnak abszurddá. George Miller tábornok és Karen Clarke amerikai diplomatanő egy partin titkos megbeszélést szeretne folytatni. Az egyetlen biztonságos helynek a gyerekszoba tűnik. Az amerikaiak számára rendelkezésre álló osztagok számát igyekeznek megsaccolni egy esetleges közel-keleti invázió esetén. A számolás papíron nem megy, így Miller tábornok egy gyerekszámológépet kotor elő a játékok közül. Szoroz, összead, és a kis játék vékony géphangján kimondja a megfelelő számot (12 000 osztag). Miközben ezrek életéről van szó, Flintstone tábornok (ahogy Tucker nevezi őt) uniformisában, jelvényekkel feldíszítve egy gyerekszobában játszadozik. Annyira kézenfekvő ez a kifordított jelenet, hogy miközben hiteles marad, ez adja meg félelmetes abszurditását.
Ilyen és hasonló jelenetek vegyülnek szándékosan fekete humorral, némi karikatúrával, ám ügyesen egyensúlyozva, egyszer sem anti-utopikus képet festve, mentesen az összeesküvés-elméletek paranoiáitól, szimplán tálalva, mintha csak egy egyszerű multi döntene újabb reklámkampányáról, vagy legújabb gyorséttermi menüjének árairól. Karakterei végig emberiek, esendőek maradnak (hisz milyenek lehetnének?), intrikáznak, titkolóznak, bosszankodnak és bosszantanak, csupán annyiban különböznek tőlünk, hogy piszkálódásaik némileg erőteljesebb következményekkel járnak.
Ahogy hőseink besétáltak reggel, úgy sétálnak ki a történet végén, szinte csak megszakad a film, nincs jellemfejlődés, sorsok is csak hébe-hóba változnak, miniszterek jönnek és mennek, nem főszereplők, csak tények egy állandóan ismétlődő szituációs sorozatban. Ha vége a közel-keleti mizériának, majd jön a gazdasági válság, a globális felmelegedés. Itt Malcolm Tuckernek van csak igazi munkája, ő keményvonalas állandó tényezőnek látszik (legalábbis a választásokig), nem Foster-féle kirakatminisztereknek. Őt pedig szívesen hallgatjuk (ahogy a viszonylag szűk, leginkább a „fuck” szó variációira szorítkozó angol trágár szókincset igen kreatívan formálja újra és újra), nézzük (ahogy egyszerre két telefonba ordítja szitkozódásait), és szórakozunk rajta – miközben halálosan komolyan kellene vennünk.
