Litauszki János korszakunk aktuális történéseinek feldolgozásával írta be magát a magyar dokumentumfilm-gyártás történetébe, a Titkolt örökségben azonban a múltat idézi meg, annak külső és belső vonatkozásaival, az ’56-os áldozatok gyermekeinek sorsát állítva középpontba.
Litauszki először a Spanyolországban dolgozó magyar bányászokról készített filmet, majd öt kárpátaljai magyar nő sorsát követve mutatta be a magyarországi munkavállalás nehézségeit. A vendégmunkás sorsot feldolgozó Cérnaszálon című filmmel 2006-ban Kamera díj különdíjban részesült. Két Szemle-díj után (2005: Ha lenne egy üvegház – 36. Magyar Filmszemle – Duna Televízió különdíja, 2006: Cérnaszálon – 37. Magyar Filmszemle – rendezői díj) Litauszki János újabb dokumentumfilmmel szerepel versenyprogramban.
Idei filmjének témája újdonságnak számít életművében: az ’56-os eseményeket dolgozza fel sajátos nézőpontból, éspedig kivégzett áldozatok gyerekeinek „élménybeszámolói” segítségével, melynek ihletője – ha lehet így nevezni – az országban eluralkodó Kádár-rendszer iránti nosztalgia volt. Az emlékek idővel megszépülnek – tartja a mondás, de vannak olyan emlékek, amelyeket az idő csak elmélyít, amelyeket nem lehet feldolgozni, csak elraktározni lelkünk olyan zugaiba, ahonnan nem kerülhetnek bármikor felszínre, hogy teljes értékű életet lehessen élni mellettük. A kiválasztott négy szereplő élete meg lett pecsételve és bélyegezve apjuk vétke miatt, a gyerekkori negatív élmények pedig végigkísérik életük minden napját. „Még az illatát is érzem, ha beszélek róla…” – emlékezik az egyik mesélő. Az apa elvesztését tabuként kezelő családban szinte lehetetlen helyre tenni – még felnőttként sem – a sérelmeket.
A rendező korabeli fényképekkel dokumentálja az elmondottakat, de mivel a szereplők nem lépnek semmiféle interakcióba a materializált emlékekkel, sterilnek tűnik az emlékfolyam. A túl fegyelmezett szerkesztési stílus sem válik előnyére a filmnek, csupán a párhuzamosan vágott híradók képei visznek némi dinamikát a képsorokba azzal, hogy ellenpontozzák a megélt valóságot. Ezek a képek a hatalom gondolkodását hivatottak bemutatni, hogy mit kommunikált hosszú évekig a rendszer, ellentétben azzal, ami valójában a háttérben húzódott. Erre az erős kontrasztra épül a film dramaturgiája, a vágás az események időrendiségét követi, a téma mélysége és drámaisága belefúl a teljesen dinamikátlan képsorokba.
Bátor vállalkozásként könyvelhetjük el Litauszki filmjét, ahogyan az elmúlt évek ’56-ot feldolgozó inváziója után új nézőpontból közelít a témához. A film dokumentumértéke és a képekbe zárt dráma mélysége vitathatatlan, ami egy nyitottabb, dinamikusabb szerkesztés által maradandóbb nyomot hagyhatott volna a nézőben.
