A filmet be kell fejezni, még ha vakon is!

Pedro Almodóvar: Megtört ölelések / Los abrazos rotos

Azt mondják, az édeshármas akkor működik, ha a szerelem egyenlő arányban oszlik szét a felek között, és ha a hármak egy egésszé egészítik ki egymást. Pontosan ennek a „nagy szerelemnek” lehetünk szemtanúi, ha megtekintjük a Megtört öleléseket, mert ők szorosan ölelik egymást: Pedro Almodóvar, Penélope Cruz és a mozi...

Pedro Almodóvar: Los abrazos rotos

Az Európa talán legünnepeltebb filmrendezőjének életművét ismerő nézőknek nem újdonság, hogy Almodóvar szereti a filmkészítés kulisszáit felhasználni filmjei hátteréül. Legújabb filmje ismét a filmesek világába vezet, főszereplője az egykori forgatókönyvíró/rendező, Mateo Blanco (Lluís Homar), aki Harry Caine (értsd: Hurrikán) álnéven alkotja műveit. Aztán baleset történik és a férfi megvakul. Mateo Blanco meghal, s csak Harry Caine él tovább és írja műveit. Egy napon beállít hozzá egy rendező, s vele együtt maga a múlt köszön vissza, és megkezdődik a nagy időutazás.

A történet két szálon fut. Az egyik a jelenben, ahol a vak író felidézi a múltat, a 14 évvel ezelőtti eseményeket, amelyek a végzetes balesetbe torkolltak. Az akkor még látó Mateo stílusváltásra készül, vígjátékot akar rendezni. Egy csinos fiatal nő, Lena (Penélope Cruz) jelentkezik meghallgatásra, aki már az első pillanatban elbűvöli a férfit. Vele van szeretőjének fia (Ray X – Rubén Ochandiano), aki viszont Mateóra vet szemet, míg Lena dúsgazdag szerelme a háttérben marad és finanszírozza a filmet, és fia segítségével – aki videóra rögzít mindent – nyomon követi a lányt.

Pedro Almodóvar: Los abrazos rotos

A két szálon futó filmünk ekkor már legalább négy szálon fut. Ott vannak a jelen eseményei, a múlt valósága, a filmbéli film és Ray X dokumentumfilmje. És akinek még nem elég kusza ez az egész, az kapaszkodjon, mert Almodóvar még műfaji változatossággal is megfűszerezi ezt a kirakós játékot. A múlt noir-szerű szerelmi tragédiája mellett a filmbéli film harsány vígjáték (ami ráadásul a rendező korábbi, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmjének újrajátszása), amihez hozzáilleszti a jelen melodrámáját.

Persze megijedni nem kell, a film fele olyan bonyolult sincs, mint amilyennek hangzik. Almodóvar van olyan jó rendező, hogy szépen összeilleszt mindent. Méghozzá úgy, hogy nem csak az intertextualitásért rajongó posztmodern filmgeekek, hanem Douglas Sirk is megnyalja mind a tíz ujját. Mert bizony erről van szó, Almodóvar egy melodrámát készített, modern eszközökkel, de az 50-es évek hangulatában. Nála jól megfér egymás mellett a fajsúlyos, tragédiáig fokozódó féltékenység és a már-már hebehurgyának ható, manapság csak a végeláthatatlan szappanoperákban felbukkanó történeti megoldások („Ő az apád!”), amit a rendező a szokásosan színpompás kis világába helyezett. Almodóvar pedig mesél és mesél, megidéz korabeli filmeket, eljátszik saját filmjeivel (lásd fentebb), olykor kikacsint a jelen trendekre („Írjál fantasyt vagy gyerekhorrort, most az a menő!”) és ismét kifejezi tiszteletét a mozi iránt.

Pedro Almodóvar: Los abrazos rotos

Színészei pedig abszolút partnerek ebben a játékban. Nem is kellene kiemelni egyet sem, de azért nehéz elmenni Penélope Cruz mellett, aki akár vicces, akár femme fatale, mindig gyönyörű és csodálatos játékkal örvendeztet meg minket.

És akkor most jön az a rész, amikor össze kellene foglalnom az eddig leírtakat, ami ezúttal nem könnyű dolog. Egy azonban biztos: a filmet azok fogják igazán értékelni és élvezni, akik már ismerik Almodóvart és képesek ráhangolódni erre a műfaji sokszínűségre. És akiknek ez sikerül, még akár meg is fejthetik a cikk címéül választott idézetet: „A filmet be kell fejezni, még ha vakon is!”



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.