És mégsem mozog a Föld!

Török Ferenc: Koccanás

A Moszkva tér rendezője új, izgalmas ösvényre terelte pályafutását, és bár filmje nem tökéletes, innovatív attitűdje mindenképp dicséretet érdemel. A Spiró György műve alapján készült, szinte fillérekből összehozott tévéfilm egyszerre méregerős társadalmi kórkörkép, szituációs játék, rendhagyó formai kísérlet és fájó görbe tükör.

Ha egy film ugyanazzal a jelenettel végződik, amivel indult, az általában nem sok jót sejtet, hiszen bármi történt is a kettő között, az nyomtalanul múlt el és semmilyen hatást nem gyakorolt a történésekre. A Koccanás ilyen, így az idő filmjévé válik, ami egy olyan kilátástalan pillanatot örökít meg, ami már hosszú évek óta nem bír elmúlni.

Egy hatalmas közlekedési dugóban vagyunk Budapest egyik leélt szegletében. A hely igazából nem is fontos, hiszen bármelyik sarkon játszódhatna a film, és a valóságban sajnos rengeteg sarkon le is játszódik. A szereplők ebben a kényszerhelyzetben kénytelenek kimászni gépjárműveikből, melyek mintha köldökzsinórként kötnék őket a „civilizált” világhoz. Különböző karaktereket ismerhetünk meg, akik között furcsa alkalmi kapcsolatok szövődnek, a felfogásbeli különbségek azonban megannyi konfliktust szülnek, a kasztok közti szakadékot pedig még a közös probléma sem tudja áthidalni.

A Koccanás kis helyen játszódik, sok szereplővel. Török Ferenc úgy csavar ezen a szituáción, hogy a nyüzsgést pillanatokká merevíti, miközben ugyanúgy halljuk a dialógusokat, mintha minden a normális kerékvágásban menne. Az aktorok élő szobrokká dermedve fejezik ki egy-egy jelenet lényegét, mondanivalóját, amíg a kamera komótosan körülszaglássza őket, megfigyelve minden egyes arcukra fagyott érzelmet. Ez persze komoly színészi kihívás, de kivétel nélkül mindenki helyt áll ebben a szokatlan feladatban. Jegyezzük meg, hogy a szereplőknek nincs is nevük, csak foglalkozásuk, ami remekül demonstrálja, hogy nem is szubjektumokat látunk, hanem magatartási formákat, emberi viselkedés-modelleket.

A Moszkva tér rendezője új, izgalmas ösvényre terelte pályafutását, és bár filmje nem tökéletes, innovatív attitűdje mindenképp dicséretet érdemel. Ahogy a Koccanás hang-, illetve képi világa is, hiszen aprópénzből sikerült egy figyelemre méltó tévéfilmet összehozni, ami ráadásul egy mélyebb értelmezési síkon is remekül működik. Sajnos ez a vizuális „merevség” a rövid játékidő ellenére sem olyan lebilincselő, mint a mű elején, valamint néhány jelenetben a Nyugattól való elmaradottság hangsúlyozása is erősebbre sikerült a kelleténél, de mást nem igazán lehet a mozgókép fejéhez vágni.

Ahogy már a cikk elején is említettem, a Koccanás az idő filmje. Ebben az egyszerűnek látszó szituációban rendkívül fontos szerep jut mind a múltnak, mind a jelennek, mind a jövőnek. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben a szereplők egymás mellett állva nézik az üres focipályát, ahol reflektor- és hangszórópróba zajlik. A mikrofonból Szepesi György hangja hallatszik, aki épp az aranycsapat meccsét közvetíti a maga utánozhatatlan módján. Az eset után mindenki összeül, és az elmúlt időkről kezd beszél. Úgy tűnik, ez az egyetlen dolog, ami összekapcsolja az elfásult embereket: a közös, dicső múlt, ám ez az intim pillanat is csak addig tart, amíg a valóság el nem feledteti velük az egészet. A jelen sokkal kiábrándítóbb, hiszen mindig szembesülünk vele: igazából az egész film a kilátástalan jelenről szól. Ami pedig az eljövendőt illeti: hiába mondogatják, hogy a „jövő elkezdődött”, a kelet-európai aszfaltdzsungel túlélőinek az csak egy nagyon távoli, utópisztikus álom. Ez a két, plázákban szocializálódott fiatal anyuka képében jelenik meg nagyon markánsan, akik majd a maguk retardált módján nevelik fel a következő, még ennél is értékvesztettebb generációt.

A film végére a reményt adó szerelmi szál is eltűnik, marad helyette nagy adag gonoszság, amivel saját nyomorúságukat kompenzálják a hősök, akik viselkedésükkel kiválóan szemléltetik, hogy csak marionettbábuk a morális enyészés színpadán. A film kezdő képsorai alatt még nem értjük, hogy ki az a titokzatos valaki, aki tévéképernyőkön lesi az egymásba szaladt autókat, a végén pedig már nagyon is jól látjuk, hogy ő egyfajta „rendszergazda”, aki valaha valószínűleg megtervezte ezt a mókuskereket, most pedig hideg távolságtartással szemléli, hogy mi lett belőle. A Koccanás nagyon is apokaliptikus film a maga módján. Egy kedd délutáni szürke apokalipszist mutat be.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó