Az 1967 legjobb filmjéért járó díjjal – és további négy Oscar-díjjal – elismert Forró éjszakában igazi jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha nem tekintünk el kortörténeti dokumentum-értékétől. Kérdés ugyanis, hogy ez az egyébként lebilincselő bűnügyi film számot tarthatott volna-e a díjözönre, ha megmarad a szigorúan vett műfaji keretek között.
A John Ball regényéből adaptált, és 1968-ban az Oscarok mellett még egy halom más kitüntetést is besöpört Forró éjszakában forgatókönyvírói és rendezői koncepciójának jellegzetessége ugyanis éppen az, hogy szinte szemtelenül háttérbe szorítja a tulajdonképpeni cselekménybonyolítást, a főszereplők közti viszonyrendszer, illetve a filmben kibontakozó társadalmi problematika javára.
Visszatérve a kortörténeti beágyazottsághoz: ma, amikor semmi feltűnőt nem látunk abban, hogy a mozivásznat, többek közt, színesbőrű főhősök (köztük zsarufigurák) népesítik be, és – nem mellékesen – az Egyesült Államok elnökét Barack Hussein Obamának hívják, nem olyan könnyű átérezni annak a filmtörténeti pillanatnak a jelentőségét, amikor a Sidney Poitier-karakter a Rod Steiger-karakter szemébe vágja: „I’m a police officer!” A „redneck” déli seriff köpni-nyelni nem tud, hisz életében először találkozik fekete rendőrtiszttel, és igazság szerint el sem tudta képzelni eladdig, hogy létezhet ilyen. Ráadásul ez a néger állítólag Philadelphia egyik legjobb gyilkossági szakértője, aki nagyságrendekkel jobb fizetést kap és jóval magasabb társadalmi státusú férfiúnak számít, mint a Mississipi állambeli Sparta városka újonnan kinevezett rendőrfőnöke. 1967-et írunk, Martin Luther King tiszteletest még éppen nem gyilkolták meg, de már gőzerővel működik a polgárjogi mozgalom, zajlik a feketék megállíthatatlan emancipációja Amerikában. Csakhogy a fülledt és poros déli kisvárosban ebből szinte semmi nem látszik, a szimbólumaiban és mentalitásában elevenen élő konföderációs hagyomány számára a faji és szociális szerepek adottnak számítanak.
Itt, ezen a helyen gyilkolják meg és rabolják ki egy éjszaka a Chicagóból érkezett iparmágnást, akitől – mivel gyárat szándékszik építeni – a helyi kisközösség a település gazdasági felvirágzását várja. A bűntett nem maradhat büntetlenül, Bill Gillespie rendőrfőnök pedig – a gyilkosság idejére vonatkozó hamis feltételezésből kiindulva – viszonylag egyszerűen megoldhatónak látja az esetet: a gyilkos valami csavargó lehet, aki még nem juthatott messzire. Így szállítják be a rendőrőrsre nagy diadalmasan az átutazóban levő „fekete fiút”, akiről rövidesen kiderül, hogy Virgil Tibbsnek hívják, és, mint említettük már, sztárnyomozó. (És aki, a film egyik kulcsjelenetében, önérzetesen kikéri magának a lekezelő „fiúzást”, mondván, hogy őt Tibbs úrnak szokták szólítani ott, ahonnan jön.) A két főszereplő közti viszony ekkor válik egyenlővé – vagy, pontosabban fogalmazva, billen át egy másfajta egyenlőtlenségbe. Gillespie ugyanis semmi mást nem tud felhozni felsőbbrendűségi érzése igazolására, mint a bőrszínét; Tibbs viszont egyetlen percig sem titkolja szakmai és társadalmi fölényét, lépten-nyomon – hol dacosan, hol gúnyosan, de mindenképp kihívóan – érzékelteti a seriffel, mennyit keres, mennyit tud, mennyire vitte. Többre, mint a „nagy fehér főnök”.
Igaza van Gillespie-nek abban, hogy valójában ezért marad a városkában, ezért segít megoldani a gyilkosság rejtélyét: „maga nem hagyná ki az esélyt, hogy megmutassa nekünk, fehéreknek, mennyivel okosabb nálunk”. Kettejük előítéleteken, sérelmeken, indulatokon edződő viszonyrendszere, húzd meg-ereszd meg játszmái, visszafojtott feszültségben bővelkedő párbeszédei, végső soron Poitier és Steiger pazar összjátéka adja a film sava-borsát – bizonyos idő után már alig érdeklődünk a nyomozás tulajdonképpeni végkifejlete iránt, a megoldás pedig mérsékelten tesz hozzá bármit is a filmélményhez. Ebben az ízléses precizitással filmezett, néhol noir-elemeket sem nélkülöző, teljes mértékben klasszikus narrációjú és Quincy Jones zenéjére „forrósodó” krimiben a bűntény megfejtése a legkevésbé érdekes, sőt majdnem esetlegesnek tűnik a világábrázoláshoz és a karakterek jellemfejlődéséhez képest. Ahhoz, hogy egyáltalán eljuthassanak a megoldáshoz, hőseinknek felül kell emelkedniük előítéleteiken és bosszúvágyukon. Nemcsak a helyi rendőrfőnöknek kell lemondania a sztereotípiákról és a bűnbakképzés kézenfekvő lehetőségéről, de a színesbőrű detektívnek is be kell látnia, hogy tévútra viszi a nyomozást, ha hagyja elragadtatni magát a fajgyűlölő fehér ültetvényes, Endicott iránti ellenszenvétől. A lélektani fejlődési folyamat árnyalt ábrázolása a Forró éjszakában igazi tétje, és minden bizonnyal ennek sikerességét honorálták az Akadémia ítészei.
No meg a faji problémának a korban úttörően korrektnek számító megközelítését, amelyből viszont – a nyilvánvaló alkotói jószándéktól függetlenül – egy igen figyelemre méltó következtetés is levonható: a tolerancia nem feltétlenül jár kéz a kézben a multikulturalizmussal. Sidney Poitier az álomgyár történetének első színesbőrű sztárszínésze, az 50-es és 60-as években alig akadt olyan produkció, amelyben ne rá osztották volna a fekete főszerepet (már abban a nem túl nagyszámú filmben, amelyben előfordult ilyen szerep), ő volt a háború utáni évtizedek Morgan Freeman-je, Denzel Washington-ja és Samuel L. Jackson-ja egyszemélyben. Az általa alakított karakterek skálája tehát igen széles és sokrétű, Virgil Tibbs figurája azonban különösen testreszabottnak tűnik számára.
Mi ennek a „politikailag korrekt” négerábrázolásnak a lényege? Ha ironikusan aktualizálva szeretnénk fogalmazni, azt mondhatnánk: a „barackobamaság”, vagyis a faji és kulturális integrálódás modellértékű útja. Miszter Virgil Tibbs – hasonlóan például a szintén ’67-es Találd ki, ki jön vacsorára / Guess Who’s Coming to Dinner Dr. John Wade Prentice-éhez – kifogástalan modorú, intelligens, a fehér elit öltözködési és társalgási szabályait maradéktalanul betartó úriember, aki, esetleges adottságnak tekinthető bőrszínét leszámítva, szinte semmiben nem idézi a fehérek színesbőrűekről alkotott elképzeléseit – de az afroamerikaiak sajátos önképét sem. Árulkodó az a képsor, amikor Gillespie és Tibbs végigautóznak Endicott gyapotültetvényén: „Nem a maga világa, mi?”, kérdi gúnyosan a seriff, a hajlongó fekete munkásokra mutatva. És valóban nem az; paradox módon tehát épp azért pályázhat sikerrel a fehér mozinézők rokonszenvére, mivel végérvényesen kiemelkedett a négersorsból, és egyáltalán nem emlékeztet önnön másságára, különbözöségére: saját pályájukon haladja meg a fehéreket.
Virgil Tibbs felügyelő figurája később még felbukkant két mozifilmben (Mr. Tibbs nyomoz / They Call Me MISTER Tibbs, 1970, és A szervezet / The Organization, 1971), amelyeknek színvonala azonban nem éri el a „sorozatindító” darabét. Hiszen a Forró éjszakában szerethető, igényes és fordulatos alkotás akkor is, ha eltekintünk attól, hogy amit látunk, voltaképp Hollywood és a faji kérdés szerencsés találkozása a bűnügyi film boncasztalán.
