A széles vászonra rendezők különös figyelmet szentelnek pár éve az átlagember számára eddig csak földrajzórákról és híradóból ismeretes országok történelmének. Ahhoz, hogy a fehér ember ismét megmutatkozhasson felelősségteljes szerepkörében is, szóba kell hoznia a szociális és politikai témákat.
A híradóról elkapcsolunk, de hátha megnézünk egy Oscar-díjas nagyjátékfilmet, ha már olyan kényelmes a mozi fotelje és még a vajas-sós popcorn is enyhíti a kihívó képek hatását. Üljünk csak be és nézzük meg annak a fehér embernek a történetét, aki a 70-es években kalandvággyal telve indult el Afrika napsütéses oldalát megismerni.
Dr. Nicholas Garrigan (James McAvoy), a frissen végzett skót családorvos az otthon fojtogató szabályosságától menekül. Már utazása elején szép nőkkel, meleggel, újdonsággal kecsegtet a politikai változások előtt álló Uganda, jó kedvre hangol a vidám ritmusokra épülő zene. Ugyan a faluban és a kórházban szegényesek a körülmények, de az emberek reménykednek, hogy a közülük való új elnök, Idi Amin tábornok (Forest Whitaker) fellendíti az ország életét. Úgy alakul, hogy Dr. Garrigan lesz az új államelnök személyes orvosa. Annál még sokkal több válik belőle: személyes tanácsadó, aki megtapasztalja főnökének jóindulatát, hangulatingadozásait, szorongásait és végül kegyetlenségét is.
Kettejük változó viszonyában bontakozik ki és alakul át az ismeretlen ország arca is. Ugyan tudomást szerzünk a diktátor hirtelenkedő és bosszúálló természetéről, de mivel majdnem mindent a fiatal orvos szempontjából ismerünk meg – aki csak későre szembesül a kegyetlenkedésekkel, ritkán látunk gyilkosságot vagy tettlegességet. Nem is ez fontos Idi Aminnal kapcsolatosan; akit érdekel, utánaolvashat a történelemkönyvben, hogy mikortól meddig uralkodott és hány embert gyilkoltak le a parancsára. Az utolsó skót király nem hagyományos értelemben vett történelmi film. Az események gyakran háttérbe szorulnak, teret engedve a dráma kibontakozásának.
Az Ugandában töltött első heteket bemutató képek még szokványosak annyiban, hogy a National Geographicon mutatott képeket látjuk viszont az orvosi ellátásért sorban álló falubeliekről, a gyér felszereltségű kórházakról és a „segélyruhákban” játszó gyerekekről. De ezek egyértelműen csak egy hangulatot próbálnak átadni, inkább egy helyi zenére szerkesztett klipbe tömbösülnek, hogy bevezessék a nézőt a hely világába. A kézikamera és a zoom használata, a mozgalmasság és látszólagos spontaneitás végig jellemzője marad a képi világnak, az álló kamera legfeljebb néha egy-egy intimebb beszélgetést hangsúlyoz. De egy ilyen zaklatott, állandóan változó környezetre nem is alkalmazható egy stabilitást kifejező stílus.
A fehér főszereplő számára amúgy is minden új és változatos a környezetében, még csodálatos is, míg el nem kezdődnek a megaláztatások. Az elnökhöz fűződő kapcsolata derűsen és poénosan kezdődik, véleményét mindenben elfogadják, Amin az egekig magasztalja orvosának jó ízlését és őszinteségét. Ígéretes jövő és termékeny közös munka alapja lehetne mindez, ha a politikai helyzet és a váratlan események nem aggasztanák Idi Amint olyannyira, hogy rettegése hatására nem látna egy idő után mindenkiben lehetséges árulót. Ahogy váltogatja bizalmasait az elnök, megfigyelhető, mikor épp milyen főbb szemlélet vezeti kormányzásában. Első személyes orvosa, Thomas Junju és egészségügyi minisztere, Jona Wasswa a kezdeti humánus irányzatot képviselik, következő kedvence, Dr. Garrigan az újító, kalandozó időszakot, végül a sofőrjéből lett biztonsági felelős Masanga erőszakkal teremt rendet a főnöke körül.
Elhangzik ebben az „Afrika-filmben” is a Véres gyémántból ismerős mondat („Ez itt Afrika. Itt más szabályok érvényesek. Erőszakra erőszakkal kell válaszolni.”), de szerencsére nincs folytatása a közhelynek és a cselekmény nem lendíti hagyományos akcióklisékbe a filmet. Fontosabb marad az, ahogyan Dr. Garrigan megéli az eseményeket. Eleinte kiélvezi afrikai életének minden napját. Szórakozik, felfedező utakat tesz és igyekszik mindent megtudni új környezetéről. Különleges hatással van rá Idi Amin is.
Nemcsak azért fogadja el az állást, mert hízelgő számára, hogy az új elnöknek dolgozhat és sok ismeretlen lehetőséget biztosít számára az új beosztás; vonzza, hogy egy olyan ember közelében lehet, aki a nyomorból, a megaláztatásból küzdötte fel magát – romantikus és hősies harcost lát benne eleinte, aki emberiességnek sincs híján. A könnyű sikerek dzsungeljébe szédül a fiú és elég hamar megfeledkezik a missziós kórházról, ahol eleinte dolgozott.
Csak akkor kezd magához térni, mikor új kabrióján vinné az elnököt a reptérre és útközben az életükre törnek. Igazából ez az erőszak első betörése a békésnek tűnő világba, feldúlja a szereplőt, de mikor Aminrá parancsol, hogy ne sajnálja azokat, akik az életére törnek, kezdi elfogadni a játékszabályokat. Mégsem sikerül annyira beilleszkednie, hogy hamarosan ne szállna pokolra. Nem képes elfogadni az otthoni körülményeket, de nem tud alkalmazkodni az ugandai elvárásokhoz sem. Mikor feldúlt lakásában megtalálja a fekete színű, nevére kiállított ugandai útlevelet, menekülne haza a skót nyugdíjasokat ápolni, de egyelőre nem kap lehetőséget a visszaútra. Ugyanaz a környezet, ami addig a szórakozás és kalandok mennyországa volt, vörös és kék fényben vibráló pokollá válik.
Az árulást is vállalja – miután elcsábította az egyik feleségét, meg is mérgezné az elnököt menekülése érdekében. Jogos büntetést szabnak rá, kiérdemli a halált. Dr. Junju szavai – miszerint nem érdemli meg a menekülést – érvényesek lennének egy görög tragédiában is. Ennyi hübrisz senkinek nem megengedett, de ez nem az a történet – Dr. Garrigan új lehetőséget kap, hogy elmondja „az igazat” Idi Aminról – hátha egy fehér embernek hisz a világ. A huszadik század kulturált közegében előfordul, hogy a társadalmi egyenlőtelenségek rónak új feladatot a bukott hősökre – és amíg azok néha vállalják is, még van kiút a dzsungelből.
