Emberi jogok és űrlények

Neill Blomkamp: District 9

A District 9 sikeresen ötvözi a szocio-sci-fik drámai alaphelyzetét az akció-sci-fik militarizált világával – magas szintű szociális érzékenységgel megáldott űrlényes akcióhorror, amit az elsőfilmes Neill Blomkamp saját fiatalkorának kulisszái közé, Johannesburgba helyezett, az utóbbi évek legérdekesebb látványvilágú és legizgalmasabb akciójeleneteivel bíró darabját rendezve meg a műfajban.

A digitális effektmesterből lett 29 éves rendező számos reklámfilm (Citroën C4 – Alive with technology, Gatorade – Rain), néhány rövidfilm (Tetra Vaal, Yellow, Tempbot) és egy sokáig dédelgetett, ám meghiúsult Halo-adaptáció után kapta meg Peter Jacksontól a lehetőséget, hogy elkészítse saját filmötletét, amely egyik korábbi kisfilmjének (Alive in Joburg) látványvilágához kanyarít egész estés történetet.

Kép a District 9 című filmből

Wikus van De Merwét, a mindenki által elég szerencsétlennek, ám jószívűnek tartott kishivatalnokot – a felesége és főnöke közötti rokoni kapcsolatnak köszönhetőn – előléptetik, és egyenesen a földön ragadt űrlényéknek otthont adó gettóba, a District 9-ba küldik, hogy vezényelje le a jogszerűnek mondott, de valójában önkényes és erőszakos kilakoltatásokat. Az igazi bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor egy ismeretlen űrfolyadék főhősünk arcába fröccsen, és Wikus elkezd űrlénnyé alakulni. A metamorfózis előrehaladtával így üldözőből üldözött, kirekesztőből kirekesztett, vadászból vad válik. Talán meglepő, de az iménti sztori valós történelmi tényeken alapszik: 1968-tól kezdődően összesen 60 000 embert lakoltattak ki Fokvárosból, az úgynevezett District Sixből, miután az apartheid-rezsim különböző kreált indokok alapján a körzetet „fehérkörzetnek” nyilvánította.

Kép a District 9 című filmből

Blomkamp a District 9-ban a 80-as évek Hollywoodjának tömegfilmjei iránti rajongását kapcsolta össze gyerekkora környezetével és az apartheid testközeli tapasztalatával, és egyszerűen antropomorf ufótücskökre cserélte a totális szegregációt elszenvedő kisebbséget. A következetesen végigvitt ötletből igen zavarba ejtő kérdések következnek. Meddig terjednek az alapvető emberi jogok űrlények esetében? Ki juttat humanitárius segélyt a nyomorban élő űrrovaroknak?

Kép a District 9 című filmből

A filmben ezeknek a kissé abszurd kérdéseknek súlyos tétje van, hiszen az idegeneket rövid idő után kénytelenek vagyunk „kicsit más típusú embernek” látni, éppen úgy, mint például az emberi rasszokat. A District 9 ebből a szempontból az „esztétikai nevelés” kiváló példája: a didaktikus moralizálástól mentes pergő és eseménydús történet a kifejtett hatás segítségével szeretne toleranciára nevelni, nem pedig valamilyen eszményi tartalmat próbál a befogadóba sulykolni. A film rendre provokálja saját nézőjét, majd a felkeltett frusztrációt és feszültséget fokozatosan az űrlénykisebbség iránti szimpátiába fordítja. A néző hasonló utat jár be, mint a biológiai átalakuláson keresztülmenő Wikus: egy külső okból kifolyólag rá van kényszerítve az embertársa iránti együttérzésre, még ha nem is feltétlen látja ugyanolyannak, mint önmagát. Ezért egy ponton a film Christopher, a szimpátiánkat élvező fő ufótücsök szubjektív nézőpontját alkalmazza, és a nézőt egy filmes eszköz segítségével az űrlénnyel azonosítja.

Kép a District 9 című filmből

Az interneten terjedő vád, miszerint a District 9 idegengyűlölő és rasszista, mert a körzetben lakó nigériaiakat babonás bűnözőknek mutatja be, még ha valamennyire indokolható is, tökéletesen alaptalan, és az egész film félreértéséről tesz tanúbizonyságot (továbbiakért lásd a The Gurdian kritikusának reakcióját a vádra). Az alaphelyzetet interjúk, szakértők és politikusok nyilatkozatai, hírcsatornák archív anyagai és térfigyelő kamerák roncsolt képei ismertetik. Mintha csak egy extra lendületesre vágott BBC-riportot látnánk A harmadik világ szegényei címmel. Azonban a sodró felütés után a film szakít az Ideglelésből (The Blair Witch Project), vagy a Cloverfieldből ismerős áldokumentarista stílussal, és a forgatókönyv csavarjaival összhangban újabb és újabb műfaj felé fordul: a középső harmad egyszerre bio-horror és menekülő-férfi thriller, az utolsó felvonás pedig hamisítatlan akciófilm. Blomkamp a beemelt műfajok olyan képviselőiből vesz át konkrét megoldásokat, melyek egyszerre széles körben ismertek és kultikusak. Ilyen például a bio-horror mester, Cronenberg leginkább populáris filmjének, A légynek a megidézése, mely a testi és pszichikai határvonalak felbomlásának drámaiságát szintén a körmök és a fogak kihullásával érzékelteti a nézővel. De említhetnénk a Total Recall – Az emlékmást, vagy az Alien-szériát épp úgy, mint a közelmúltban készült Az ember gyermekét is.

Kép a District 9 című filmből

Egy kultuszfilmnek szánt alkotáshoz méltóan a District 9 különböző műfajok, eszközök, esztétikai minőségek olyan olvasztótégelye, amely tökéletesen képes elrejteni összeszereltségét. Blomkamp a mai nézői elvárások pontos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, ami persze valószínűleg nem független Peter Jackson produceri munkájától. Ebből kifolyólag egyeseknél a humanista hangvétel, másoknál a high-tech fegyverek segítségével szétrobbantott emberek groteszk látványa miatt érhet el sikert a film. Előbbi megenyhíti a kritikusok szívét, utóbbi pedig biztosítja a nézőszámot.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó