A Hasonmás az újra divatba jött társadalomkritikus sci-fik sorát szaporítja, amint vigyázóan mutatja fel mutatóujját, mondván: a nagy technicista „fejlődősdiben” könnyen elveszítetjük identitásunkat. A sztori jó, a rendezés közepes, Bruce Willis pedig remekül hozza a „brúszviliszes” figurát. Minden adott egy látványos tucat-mozihoz.
A sci-fi és a társadalomkritika sosem állt távol egymástól, hiszen a technikai fejlettséget remekül kontrasztba lehet állítani az emberfia elmaradott gondolkodásával. Korunk embere szellemileg nem képes felvenni a versenyt a körülötte felgyorsult világgal, így környezete és önmaga ellen fordít minden tudományos vívmányt. Tavaly az újratöltött Amikor megállt a Föld tartott ízléstelenül görbe tükröt az önpusztító 21. század elé, jelenleg a District 9 című formabontó áldokumentarista film reflektál érzékenyen az amerikai szociális helyzetre (és sajnos nem csak arra), most pedig a Hasonmás mutatja fel vigyázóan mutatóujját, mondván: a nagy technicista „fejlődősdiben” könnyen elveszítetjük identitásunkat. Azért nem kell megijedni, a jó öreg Bruce majd helyre teszi a dolgokat.
Egy műanyag korban élünk, ahol művirágok és műemberek vesznek minket körül. A tökéletes szépségre törekvés, az ideálok eszeveszett kergetése, és az értékvesztettség olyan szinten jellemzői korunknak, hogy úgy tűnik, nem is tudunk kimászni a 2000-es évek szilikonvölgyéből – közhelyes gondolatok, de sajnos érvényesek. A Hasonmás is pontosan ezt állítja, és azt mutatja be, mi a következő lépés lefelé azon a bizonyos lejtőn.
2017-ben járunk. Egy mindenható multicég kifejleszt egy olyan humán-prototípust, amit mindenki a nappalijából irányíthat egy fejére helyezett kütyü segítségével. Ebben a posztmodern társadalomban a legtöbb polgár rendelkezik legalább egy ilyen plasztik alteregóval, ami szép, nem öregszik meg, gyors, erős, és minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit az eliramló évek kíméletlenül kiölnek „gazdájából”. Persze ellenzői is vannak a dolognak, ők a társadalom perifériájára szorulva küzdenek azért, hogy fajtájuk ráeszméljen eme tökéletesnek látszó világ ürességére. A bajok akkor kezdődnek, amikor néhány ember életét veszti egy támadásban. A halál okozója egy fegyver, ami nem csak a robotokat pusztítja el, hanem az otthoni kanapén fekvő rendszergazdákat is. Kíméletlen hajsza indul az eszköz megkaparintásáért, két kiváló rendőrnyomozóval (Bruce Willis, Radha Mitchell) az élen, a szálak pedig egyre feljebb és feljebb vezetnek, végül egy világméretű összeesküvés mumusa rajzolódik ki.
Dicséret jár az alkotóknak, mivel sikerült Mr. Willis belépőjébe némi öniróniát csempészni. Először csak a rendőr hasonmását látjuk (komoly munkájuk lehetett a sminkeseknek bababőrűvé változtatni Bruce-t), majd miután csaknem életét veszti a titokzatos fegyver által, kénytelen kimászni szobájából, és önerőből felgombolyítani a szálakat. A megöregedett, de vagányságából mit sem vesztő bőrjakós kopónak eleinte még az is fáj, ha az utcán nekimennek, majd fokozatosan nyeri vissza erejét, önazonosságát, és az emberiségbe vetett hitét, így végül nem csak megmenti a világot, hanem új esélyt is ad neki.
A Hasonmás a Vanília égbolt, az Én, a robot és a Különvélemény emlékét idézi fel bennünk (akár azt is mondhatnánk, hogy ezen filmek hasonmása), de a Mesterséges értelem és az Aliens - A bolygó neve: halál című darabokat is eszünkbe juttathatja. A filmet egyébként egy 2005-2006-os képregény alapján álmodták vászonra, remek időzítéssel, a rendezői székbe pedig az iparos munkáiról ismert Jonathan Mostow-ot ültették. A direktor eddig olyan filmeket követett el, mint az U-571, vagy a Terminátor 3, ami mély és soha el nem múló sebeket ejtett a kultsorozat igazi rajongóin. A Hasonmás egyik látványos utcai jelenete például kísértetiesen hasonlít a T3 mozgalmas „kamionnal száguldós-várost ripityára törő” passzusához. Ezúttal is egy elpusztíthatatlan szőke gyűri le a fizika törvényeit, ahogy csinos magas sarkú topánkájában szökdécsel a hazavágott autók között.
Mostow olyan munkát tett le az asztalra, ami precízen van összerakva, egy pillanatig sem unalmas, a drámai szál kellő hangsúlyt kap benne (bár az összképet tekintve nem sok szerepe van), és a látványvilága is rendben van, ami a többek között a Sandbox FX-nek és a Industrial Light And Magic-nek köszönhető, mindazonáltal kevés fantázia és kreativitás jellemzi. Egy tökösebb rendező például maradandó képsort fabrikálhatott volna a Hasonmás befejezéséből – ahogy a szobák sötétjéből előbújó elhízott, eltorzult, zombiszerű emberek visszaveszik bolygójukat, a millió, földön heverő elhasznált hasonmástól… Ha a befejezés sablonos is, legalább van utalás Woody Allen zseniális Hétalvójára: a droidok a házibulin ezúttal nem egy öröm-gömb, hanem egy furcsa elektro-sokkoló segítségével tépnek be. Továbbá az is remek megoldás, hogy a modern emberiség sorsa egyetlen billentyű lenyomásán múlik: sima enter helyett shift-enter. Bár már ezerszer láttunk ilyet, ebbe a történetbe mégis remekül passzol.
Összességében tehát egy korrekt moziról van szó, és bár korrekt darabok nem írnak filmtörténelmet, szórakozni azért jól lehet rajtuk. És mielőtt berezelnénk ettől az utópisztikus víziótól, gondoljunk arra, hogy a 2017-es évet nem érjük meg: hamarosan maga Roland Emmerich demonstrálja, hogy úgyis csak 2012-ig húzhatjuk.
