Hill két filmet is forgatott Redford és Newman főszereplésével. A legkülönfélébb műfaji alapanyagokhoz feltűnésmentesen alkalmazkodó direktort többször is jelölték Oscarra: az irónia és a cinizmus nyelvén megfogalmazott, korai filmek iránti nosztalgia (Butch Cassidy és a Sundance Kölyök) még nem, a játékosságot és a szórakoztatás szent célját tökélyre vivő A nagy balhé viszont elvitte az ezért (ki)járó szobrocskát...
Szépiaszínű, illusztrált mesekönyv lapjai bontakoznak ki a vásznon; „A játékosok” – hirdeti a felirat, mintha csak a Buffalo Bill és az indiánok társadalom- és médiakritikával átitatott főcímszekvenciájának humorosra vett prototípusát látnánk; majd a fikció-valóság örökérvényű modernista reflexióját ujja köré csavaró fantáziavilág kapui kinyílnak, és a néző a glamúr iránti ösztönös vágytól hajtva a 20-30-as évek fordulójának álomvilágában találja magát. Hooker (Robert Redford) az utalásszerűen megidézett „rise and fall” gengszter-tematikának megfelelően egy piti szélhámos, utcai csaló, aki két társával egyszer a „rossz” lóra fogad, és akaratlanul, amolyan urbánus Robin Hoodként egy bűnszervezet pénzfutárát könnyítik meg pénzterheitől.
A villámgyors láncreakció következtében nemcsak a környék korrupt zsaruja, Snyder (Charles Durning) száll rá, hogy behajtsa a kötelező kenőpénzt, hanem a büszkeségét és hírnevét következetesen ápolgató Doyle Lonnegan (Robert Shaw) is, aki megöleti Hooker mentorát, majd mezei szélhámosunkat is a „Dead or Dead” feketelistájára teszi. A Cagney-imitátort játszó Hookernek menekülnie kell, no meg bosszút esküdve új partnert találnia: ez nem más lesz, mint a már „nyugdíjba vonult” mega-csaló, Henry Gondorff (Paul Newman), akivel teljessé válik a buddy movie-k „heves ifjonc-tapasztalt mester” felállása, hogy borítékolhassuk a jellemfejlődést, és az ehhez járó virtuális (és – talán nem lövök le poént – valós) hátbaveregetést.
Hollywoodon persze – pláne európai szemszögből – könnyű ironizálni, ám Hill az önreflexió biztos menedékébe bújva feladja a leckét az éles nyelvű kritikusoknak. „Ez csak játék” – teszi fel a kezét a direktor, ám ezzel a gesztussal 1973-ban jelentős állásfoglalást tesz. Amikor a stúdiók befürödtek a zeitgeist atmoszféráját és attitűdjeit boncolgató, művészfilmes intencióik miatt néha szégyenkező, néha felvállaló „identitásfilmekkel”, akkor A nagy balhé cselekményorientált, „annyit adó, amennyit ígérő” műfaji nosztalgiája az intellektualizmus által megcsapolt büdzsé ideális helyreállítási kísérletének bizonyult. A 30-as évek gengszterfilmjeinek helyszínei és atmoszférája előtt tisztelgő színjáték egy morális súlytól megfosztott, pehelykönnyű érzelmi leterheltségű történetet kínál, amelyben a felszkeccselt archetípusok karaktertanulmánya – és egy akcióra épülő bűnügyi sztori – helyett egyfajta krimi-attitűd jegyében inkább a fordulatokra és az okos csavarokra helyeződik a hangsúly. Hollywood fénykorát idézve az egy egész lakomára elég vörös heringgel megpakolt narratívának – hiába, senki nem az, aki – kell elvinnie a hátán a mozit, amelyben olyan hálás szerepek parádéja zajlik, amely majdnem minden teret átenged a frappáns dialógusoknak és a kötelező aranyköpéseknek – az álomgyár nagyágyúi (élükön Shawval) pedig lubickolnak hálás szerepeikben.
Ezt a történetet az elharapódzó szociális depresszió korában, minimálisra fogott társadalomkritika mellett, csupán a szemérmes naivitás álcája alatt lehetett elmesélni. Az egész stilisztikai apparátus tisztelgő fejbiccentésbe merevedik a mai szemmel kissé modorosnak tűnő 30-as évekbeli stílus előtt. A kocsizások, a korabeli ragtime zongora zene (Scott Joplin, csakúgy, mint A közellenségben), a félközelik, az amerikai plánok és a mesterségességüket nyíltan vállaló stúdiódíszletek fityiszt mutatnak a 70-es években trendet indító urbánus gengszterfilmek realizmusának. A jeleneteket nemcsak képáttolások és -áttűnések tagolják, hanem fejezetekre osztva idézik a múlt századi színházi hagyományokat: A nagy balhé színjáték a szó klasszikus értelmében, amely a néző manipulálását kitűző hitvallással a Szórakoztatásra esküszik fel – mi más nyerhette volna ebben az évben az Oscar-díjat? Teszi mindezt olyan sármmal és cinkossággal, hogy még nyilvánvaló és kissé zavaró elbeszélésbeli ellentmondásai, bökkenői is megbocsájtatnak a magasabb cél érdekében.
A főszereplők, a Butch Cassidy cinizmusától megfosztott kis-nagy emberek sikerre vannak ítélve; ebben a (túl)világban még a halál is szimuláció, a tét csupán a néző „átverése”. A szélhámosság is csak játék, a tudás fitogtatása, a korrupt rendszer mellett pedig egyenesen keresztényi jócselekedet meglovasítani némi hamis pénzt. A Legjobb Filmhez persze jellemfejlődés is dukál: a nagyszájú, konok Hooker is megtanulja a csalók egyparancsolatát: „A bosszú lúzereknek való. 30 éve verek át embereket, de sosem bosszúból.” – mondja Gondorff. „Akkor miért csinálod? / Mert jó befektetésnek tűnik, nem igaz?” Hát persze: A nagy balhé rá az ékes példa, hogy milyen jó és kifizetődő hecc is a szélhámosság – és ki ne akarná néhanapján átveretni magát felüdülésképpen?
