Íme egy izlandi road movie, balkáni felfordulással megspékelve. Minden szereplő hozzáadja privát kis elmebaját az össznépi balhéhoz, mely a kéjes kis autókázást hamar rokoni pankrációvá változtatja. A 2008-ban készült Családban marad minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy korántsem Kormákur az egyetlen izlandi filmes, aki érdemes a kitüntetett figyelemre.
Még végletesen mobilizált századunkban sem lehet könnyű egy filmet a nemzetközi figyelem középpontjába repíteni egy olyan világtól elzárt szigetről, mint Izland. Bizonyára ez a kulturális izoláltság az oka annak, hogy Magyarországról nézve eddig úgy tűnt, egyetlen említésre méltó filmrendező, bizonyos Baltasar Kormákur munkálkodik azon a kopár északi szigeten. Kormákur filmjei főként a Titanic (filmfesztivál) fedélzetén hajóztak be a magyarországi mozikba, és mind a közönség, mind a zsűri körében komoly sikereket arattak.
A 2008-ban készült Családban marad azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy korántsem Kormákur az egyetlen izlandi filmes, aki érdemes a kitüntetett figyelemre. Valdís Óskarsdóttir első mozija jó érzékkel pácolja be a jellegzetesen fagyos északi humorba a skandináv filmek végletes drámaiságát. Igaz, a nevetés varázsereje nélkül el sem lehetne viselni a konfliktusoknak és sorstragédiáknak azt az áradatát, mely a nézőre zúdul az alig másfél órás játékidő folyamán.
A forgatókönyvírás első leckéje lehetne, hogy ha igazán vérre menő csatákat akarsz bemutatni, akkor ne háborús film forgatásába kezdj, inkább egy családi ünnepség történetét meséld el a vásznon. Ezt az ősi tapasztalatot a Dogma-filmek is felfedezték maguknak, elvégre már az irányzat nyitódarabja is egy jeles családi banzájra időzítette a régi sérelmek által felkorbácsolt indulatok elszabadulását. Az 1998-as Születésnap ráadásul nem pusztán a hasonló téma révén, hanem egy egészen konkrét szállal is kötődik kritikánk tárgyához, hiszen a filmet maga Óskarsdóttir vágta annak idején. A Családban marad persze nem vegytiszta Dogma-film, de eszköztelenségével nagyban emlékeztet a szigorú filmes irányzat kanonikus darabjaira.
Filmünk egy család viharos születését meséli el, és Óskarsdóttir már a kezdeteknél rámutat, hogy a tradíciók rugalmatlan követése milyen groteszk helyzetekhez vezet. A vidéki esküvőre induló násznép két külön buszban utazik a falusi templomocskába, annak a hagyománynak az okán, hogy a vőlegény nem pillanthatja meg a menyasszonyt a szertartás előtt. A hosszas összezártság régóta lappangó ellentéteket hoz a napvilágra, melyek először a pattanásig feszült légkörben, majd a fékevesztett konfliktusokban nyilvánulnak meg. Óskarsdóttir jó érzékkel választotta a road movie műfaját, hiszen a laza cselekményszerkezetre erőlködés nélkül felfűzhető az egyre durvább családi acsarkodások végtelenített sorozata. A társadalmi tablóként is funkcionáló násznépben mindenkinek megvan a maga defektje, ami szépen ki is derül a film folyamán. Klausztrofóbiás vőlegény, hisztis menyasszony, alkoholista pap, felszarvazott örömapa és meleg unokatestvér mind hozzáadja privát kis elmebaját az össznépi felforduláshoz, mely a kéjes kis autókázást hamar rokoni pankrációvá változtatja. A kombinatorikus alapon kirobbanó konfliktusok csakis a közös végcél miatt nem szakítják különálló mikro-történetekre a cselekményt. A kis templom utáni nyomozás azonban kellőképpen összefogja a széttartó családi csetepatékat.
Óskarsdóttir a film első felében ügyesen lavírozik a drámai és vígjátéki hangvétel között. Több regiszterben szólnak a veszekedések, hiszen két nevetés között azért átérezzük a sérelmek súlyát. A soha nem látott mértékű konfliktushalmozás azonban a film vége felé egyértelműen áttolja azt a szatíra világába. A kezdetben árnyalt, nézői azonosulásra felkínált szereplők hangoskodó karikatúrákká halványulnak a fináléra, melyek pusztán a házasélet rögös útján elinduló pár hátterét hivatottak megrajzolni. A lírai zárókép szépen összegzi a groteszk izlandi odüsszeia tanulságát: mielőtt családalapításra adná bárki is a fejét, alá kell merülni a család poklának legmélyebb bugyraiba. Csakis akkor lehet kellő átéléssel kimondani a boldogító igent, ha már megtapasztaltuk ezen jeles társadalmi intézmény léleknyomorító hatásait. Ingibjorg és Bardi az egymást gyilkoló rokonság és az esküvői torta romjai fölött fogadnak örök hűséget egymásnak, egy jobb élet reményében.
Kormákur filmjeihez hasonlóan, a Családban marad sem hagyhatja szó nélkül Izland különleges topográfiai helyzetét. Nem pusztán a kopár táj hangulatfestő potenciálját aknázza ki, hanem az összezártság azon fullasztó élményét teszi meg a cselekmény alaphangnemévé, mely az izolált szigeten élők mindennapos tapasztalata. Míg azonban Kormákur Vérvonala éjsötét krimiben tálalja a belterjesség által előidézett családi tragédiákat, Óskarsdóttir a komikum ösvényein indult el.
