A Francescának nem is kellett volna jobb PR: az, hogy az olasz politika a velencei vetítések után habzó szájjal kitagadta, elátkozta és agyonszidalmazta a filmet, felér egy jól pozicionált reklámkampánnyal. Persze, ahogy Romániában semmi sem működik, úgy a reklámkampány sem: az egyik plázás vetítésen a két Filmtett-kritikuson kívül összesen egy darab néző volt. Egy. Unu. Uno.
A film Francesca (Monica Bîrlădeanu) és Miţă (Doru Boguţă), egy átlagosnak/középosztálybélinek mondható fiatal bukaresti pár életének néhány napjával foglalkozik. Francesca éppen Olaszországba készül melózni, többezer honfitársához hasonlóan, Miţa pedig a gyors meggazdagodás reményében kisstílű helyi maffiózóktól kér kölcsön pénzt egy ingatlanbizniszhez. A film erről a készülődésről szól: a családtagok rituális meglátogatásáról, anyagi és morális támasz reményében.
A filmet a velencei Biennálé kapcsán felültették a hazafelé tartó skandalum-vonatra: Alessandra Mussolini képviselőnő (igen, annak a Mussolininek az unokája) le akarta állítani a Francesca olaszországi forgalmazását, Flavio Tosi veronai polgármester pedig becsületsértés miatt jelentette fel a film rendezőjét, Bobby Păunescut. A vicc az, hogy a képviselőnő lekurvázása és a polgármester anyja kínjába való küldése valahol egészen a film elején történik meg, egy nem is annyira exponált és nem is annyira sikerült jelenetben (amely a film végére teljesen érdektelenné is válik): Francesca apukája próbálja lebeszélni a lányt arról, hogy az Olaszországba menjen, ezért a románokat ott érő atrocitásokra hivatkozik – s ezzel bántotta meg a röhejesen önérzetes politikusokat. Pedig szegények inkább felfigyelhettek volna a filmben alkalmanként feltörő masszív cigányozásra is ezen az alapon.
A mesterségesen szított botrány tehát megvolt, pedig az egyetlen, ami botrányos ennek a filmnek a kapcsán, az maga a film. Nem botrányosan rossz, hanem botrányosan középszerű, főleg ennek a Román Újhullámnak becézett mozgalom/korszak/mérföldkő kapcsán. Nagyjából ugyanazokkal a hiperrealista eszközökkel próbál élni, mint a többi fiatal román rendező (Puiu, Mungiu, Porumboiu), s pont ez a nagy baja. Mert míg egy nouvelle vague első fodrai kohéziót biztosítanak egymásnak, addig a második-harmadikvonalbéli hullámocskák már csak az ismétlés erejével tudnak működni. A mondanivalója sem sokban különbözik a többi mai román filmétől: a kitörés lehetetlensége, a fojtogató román közlevegő nyomasztó hatása, a velejéig rothadt, megjavulni nem akaró rendszer, a minden eurót gondosan számolgató gondolkodásmód, a sokszor megalázó kivándorlás kérdése stb.
Bobby Păunescu rendező nem komplikálja túl a dolgokat. Minden jelenet nagyjából egy beállítás, de ezeket ne egysnittes mesterfelvételeknek képzeljük el, hanem úgy, hogy az operatőr ottfelejti a kamerát a sarokban, a rendező beülteti a 2–3–4 embert a képbe egy kistotálba és hagyja őket beszélni. Néha, ha valaki kiindul a képből, pl. kávéért, akkor a kamera készségesen utánamoccan, majd vissza. Az egyetlen operatőri eszköz tehát a svenk marad, s az ember pont ugyanúgy bele tud fáradni a statikus, vágatlan, egymáshoz erősen hasonlító képekbe, mint pl. más filmek állandóan remegő kézikamerájának émelyítő hatásába. Kevés az emlékezetes kép, s abban is Monica Bîrlădeanu feneke van low-key megvilágításban.
Apropó, Monica Bîrlădeanu, szokták dicsérni a teljesítményét a film kapcsán. Pedig elég nehéz értékelni, mivel a színésznő sokszor profilból, vagy profilból se látszik, egyetlen közelit sem kapunk róla – de a filmben amúgy egyetlen közelit sem kapunk, pont. Értem én: stílus ez. De a Francesca esetében a stílus ráhágott a történetre.
A rendezés tökéletesen passzol a képi világhoz, a színészek a lehető leghétköznapibban próbálnak viselkedni. A mai román film színe-javát felvonultató szereposztást (mindenki itt van mellékszerepben, aki a többi filmben is benne van/volt/lesz: Teodor Corban, Ion Sapdaru, Gabriel Spahiu, Luminiţa Gheorghiu, stb.) már fásultan nézzük, a pár éve még újdonságként ható arcok már kifakultak, hiteltelenek lettek. Nem csoda, hogy a legjobb jelenetek éppen az ismeretlen vagy kevésbé ismert arcokkal készültek, pl. az amúgy díszlettervező Mihai Dorobanţu zseniális a gengszter Remulus (sic!) szerepében.
Francescának természetesen lehetetlen lesz a kivándorolnia, a kitörés, a vala(m)kivé válás kudarcba fullad, pedig hatalmas álmokat dédelgetett a történet elején: román nyelvű óvoda létrehozása Olaszországban, a kivándorlók gyerekei számára.
Vannak érdemei is a filmnek: nagyon korszerű a sztori, a forgatókönyvvel sincs nagy baj, csak a vége felé már nem nagyon tud fájni, egy-két jelenet kiválóra sikeredett, s az egész film nem is próbálja eltitkolni a költésgvetését. Nem kell félni: a Francescával nem fulladt ki a Román Újhullám, csak elindult a középkategóriája is.
