Ez itt a vég?

Beszélgetés Jankovics Marcell animációsfilm-rendezővel

Jankovics Marcell eddigi életműve aligha foglalható össze néhány mondatban. Animációs filmes, művelődéstörténész és könyvillusztrátor, akinek filmek, könyvek és televíziós műsorok egész sora fűződik a nevéhez. A több mint 20 éve készülő Az ember tragédiája című animációs filmje utómunkálatainál tart, ennek kapcsán beszélgettünk ördögökről, angyalokról, istenekről és a keresztény Európa haláltáncáról.

Egy belsőépítészeti konferencia után beszélgetünk, ahol ön is tartott egy előadást, melyben egy alaprajzokban gyakran megjelenő rajzjel szerepét, kultúrtörténeti jelentőségét mutatta be. Maga az előadás nagyon jó példa volt arra, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz az a sok-sok terület, amellyel pályafutása során foglalkozott. Az animációs filmkészítés indította el más utak felé, vagy már eredetileg ilyen széles érdeklődési körrel rendelkezett?

Jankovics Marcell

Semmiképpen sem az animációs film volt a kiindulópont, ugyanis eredetileg nem rajzfilmes szerettem volna lenni, hanem építész. Nem vettek fel, ezért másfelé indultam el, így jutottam el a filmig. Akkoriban még nem sejtettem, hogy az építészetnek bármi köze lenne a filmkészítéshez. 1964-ben beadtam egy filmtervet, mely a világegyetem történetével, keletkezésével foglalkozott, ennek megírásához pedig rengeteg csillagászati könyvet bújtam át. Ekkor jutottam arra a felismerésre, hogy a csillagászat találkozik az eredeti érdeklődésemmel, azután arra is rájöttem, hogy nemcsak az építészethez, hanem a kultúra majd minden területéhez köze van. Ezután olyan filmeket készítettem, amelyekben a központi figurák is ezt a kapcsolatot testesítik meg. A Fehérlófia főhőse a Nap megtestesítője, az Ének a csodaszarvasról pedig a csillagképekhez kapcsolódik.

Madách Tragédiája iránti érdeklődés is erre vezethető vissza?

A Tragédia azért érdekelt, mert ez is alapkérdésekre próbál válaszolni, ebből a szempontból hasonlít az előbb említettekhez. Triviális megközelítésben a Tragédiában a fény és a sötétség, a hit és a ráció, a van és a nincs áll egymással szemben. Abban a pillanatban, hogy a konkrét fizikai valóságtól eltávolodunk egy kicsit, ezek az ellentétpárok, fogalmak rögtön belépnek a képbe. Ám amint kicsit jobban szemügyre vesszük az egyes vallások szimbólumrendszerét, rájöhetünk arra is, hogy egyáltalán nem szakadtak el a materiális világunktól. Kínában voltam egy taoista kolostorban, ahol egy ott élő szerzetes mutogatta az isteneket. Amikor rákérdeztem, hogy hát nem egy az Isten, azt válaszolta, hogy de, természetesen. Majd folytatta az istenek felsorolását. A keresztény vallásban nem istenek, hanem szentek és angyalok vannak, utóbbiak például eredetileg csillagászati faktorok voltak. Az apokrif irodalom egyik könyvében olvashatjuk, hogy az ekliptika minden fokán egy-egy angyal ül, tehát angyal volt egy-egy fok szimbóluma is. Angyala van az égtájaknak, a zenitnek és a nadírnak, sőt megvan a maga angyala minden fontosabb csillagképnek és csillagnak is. Tudós fők számára nem szimbólumok voltak, hanem konkrét fizikai létezők, amelyeket valamiképpen meg kellett nevezni. Ebből a szempontból a tudomány előtti zsargon terminusainak is tekinthetők.

Változott a saját Tragédia-értelmezése az elmúlt 20 év során?

A forgatókönyv megírása után már nem vettem elő újra a könyvet. Ám időről időre levetítem az elkészült részeket, és eközben rájöttem valamire, ami miatt módosítanom kell a végét, ezért hátra van még egy új utóhangfelvétel és némi vágás. A mű híres zárómondata – „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál” – azért érdekes, mert az Úr egy olyan korábbi kijelentésére utal, ami nem szerepel a darabban. Az Űr színben nem az Úr, hanem Ádám szájából hangzik el, hogy a „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga”. Isten tehát a darab zárlatában nem tud olyat mondani, amit az ember ne tudna. A paradicsomi színben pedig éppen Lucifer mondja, hogy „küzdést kívánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád”. Madách ezzel elismeri, hogy az ördögnek majdnem egyenlő (?) hatalma van az Úrral, hiszen teljesül a kívánsága: küzdést kívánt, és megkapta. A néző/olvasó tudattalanul is érzi, hogy ez az utolsó mondat nem ad igazán megnyugtató megoldást, hanem inkább csak egy keserű megállapítás, hogy Isten sem tud többet tenni, mint azt mondani, hogy „bízva bízzál”. De vajon miben? Magadban? Ádám Lucifer segítségével megy végig ezen az úton, és Lucifer az, aki ezt a programot meghirdeti. Erre a teljesen új értelmezési lehetőségre nem első olvasásra jutottam, hanem a munka során jöttem rá.

Az általam látott verzióban a film Ádám megszólalásával zárul, akinek utolsó szava az, hogy Éva…

Ez egy jó példája annak, hogyan alakult az értelmezésem az idők során. Az akkori verzió elkészítésekor még úgy gondoltam, hogy Éva a történtek igazi felelőse azzal, hogy megfogant. A folyamat visszafordíthatatlanná válik, annak ellenére, hogy Ádám – Istennek ellentmondva – kész lett volna véget vetni az életének. Ma is úgy gondolom, hogy van ebben némi igazság, de nem ezt érzem a legmeghatározóbb momentumnak a darab zárlatában. Ezért úgy tervezem, hogy lesz egy visszavágás arra a képre, amikor Ádám Istenre néz, és eközben halljuk az ő belső hangját. Ezenkívül talán még Lucifert is visszavarázsolom a képbe. A megszólalását mindenképpen.

Sok értelmezése van a drámának, ezek közül sok szatíraként tekint Madách szövegére…

A külföldi olvasó számára a mű egyértelműen szatíra, mi magyarok azonban mindazokkal a történelmi eseményekkel a hátunk mögött, amelyeket mi, magyarok – Madáchcsal együtt – elszenvedtünk, már nem érezzük annyira viccesnek. A bizonytalansághoz talán az is hozzájárul, hogy Madáchnak nem volt jó humorérzéke. Első olvasatra valóban inkább cinikusnak tűnik a mű hangvétele, ennek ellenére mégsem tartom cinikus, vagy szatirikus műnek. Még magát Lucifert is inkább tragikus figurának látom. Amikor saját magáról beszél a már említett paradicsomi színben, kiderül, hogy Lucifer tulajdonképpen a szabadság képviselője. A szakirodalomban is létezik ilyen nézet (András László írt erről egy könyvet), mely szerint Lucifer és Isten közötti viszály a magyar szabadságharcosok és Ferenc József közötti összecsapásnak feleltethető meg. Az mindenesetre világosan látszik, hogy Madách nem követ teológiai szempontokat, következésképpen egyetlen vallás istenével sem azonosítható a darab Úr szereplője. A darabbeli ördög alakja is összetett, mert a neve Fényhozót jelent, miközben ő maga előbb volt, mint a fény. Ezek nem cinikus gondolatok, hanem arra világítanak rá, hogy az ember nemcsak arra van ítélve, hogy végig küzdje az életét (milyen jó, hogy a végét járom – nevet), hanem arra is, hogy ezeket a problémákat megértse és megoldja, ami ugyanolyan küzdelmes feladat. Könnyű annak a hívőnek, aki számára minden egyértelmű, a kételkedő embernek azonban nagyon nehéz, mert állandóan újra és újra kell rendeznie magában a saját hitét. Amikor történik valami, ami az ördögöt igazolja, jöhet az újrarendezés.

Utolsóként a londoni szín készült el Oh, Fortuna! címmel. Mennyire érzi aktuálisnak azt a színt, amelyet Madách a saját jelenéről mintázott?

Azért is hagytam a végére a londoni színt, mert ez a legfárasztóbb, legköltségesebb, ugyanakkor a legizgalmasabb rész is egyben. 1989-ben kezdtük el a filmet forgatni, és már a kezdetektől tudtam, hogy nem fogom követni a mű kronológiáját. Előre vettem azokat a színeket, amelyekről már biztosan tudtam, hogy mit gondolok, és biztos voltam abban is, hogy ez nem fog megváltozni: ezek a jövőben játszódó részek. Ezután következtek a történelmi színek, és a legvégére hagytam a saját jelenemet, amiben a leginkább bizonytalan voltam. Szerettem volna többet megtudni a saját jelenemről, mely számomra Magyarország – úgymond – szabad országgá válásával kezdődik. Madách jelene a vadkapitalizmus volt, és mi is annak a „remake”-jében élünk, tehát nagyon is aktuális az, amit a londoni színben látunk. 1983-ban, amikor a filmforgatókönyvet írtam, még csak egyes tünetei látszódtak a kapitalizmusnak, és kicsit visszásnak is tűnt volna, ha a vasfüggöny innenső oldaláról bírálom a nyugati társadalmat. Azóta azonban eltelt több mint 25 év, melynek során hozzánk is elért a kapitalizmus a maga összes betegségével, így én is sokkal több tapasztalattal kezdhettem el dolgozni a londoni szín megvalósításán.

Egy Olaszországban élő magyar irodalomtörténész a fejemre olvasta, hogy a szín végét tévesen értelmezem sokadmagammal együtt haláltáncként, vagy halálugrásként, szerinte egyszerűen aludni mennek a szereplők. Nem akartam vitatkozni a gondolatmenetével, de világossá vált számomra, hogy sokkal drámaibbnak látom a művet annál, ahogy a többség a madáchi szöveget értelmezi. A londoni színben sokszor feltűnő Sors kereke szimbolizálja számomra a darab fő mondanivalóját, melyről nemcsak a darabbeli szereplők, hanem az egész emberiség aláhullik. Ez azonban nem a világ végét, „csupán” egy civilizáció, a keresztény Európa, a fehér ember kultúrájának a végét jelenti. A mostani időszakot egyfajta utolsó ítéletként élem meg, amit egyénenként persze túl lehet élni, és valószínűleg el fog telni még néhány száz esztendő addig, amíg végleg el lehet temetni ezt a kétezer éves kultúrát. A templomok is még sokáig állni fognak, de egyre kevesebb hívő tér majd be oda, és egyre inkább múzeumként, kiállító- és koncertteremként funkcionálnak majd. Látnunk kell azonban azt is, hogy minden civilizációnak ez lett a sorsa. Ez az én egyéni értelmezésem, de a filmben ennek nem adok külön hangot, nem viszek bele semmilyen idegen szót vagy gondolatot, még a kereszt sem bukkan fel benne.

Ezek szerint akkor már haladunk a falanszter felé? Az első jövővíziót bemutató filmben a mai világ sok természetesnek vett összetevője szorul a kiállítótermek üvegfala mögé…

A falansztert sokan a kommunizmussal azonosították, de szerintem ennél sokkal többről van szó. Számomra e szín legfontosabb mondata, hogy „elfogy a sajt, és éhen veszünk”. Madách a szénalapú ipargazdaság világában élt, és csak a benne rejlő zseni érezhette meg, hogy problémát fog okozni a készletek kiapadása. Mindig kell tehát találni valamit, ami helyettesíti azt, ami már nincs, ez viszi előre az emberiséget. De ez egy rémes világ, mert amikor már minden elfogyott, keresni kell egy bolygót, ahol oxigén van, ahol vannak növények és állatok, ahol lehet szépen élni. A falanszter ezeknek a kényszereknek a világa. Nem egy kommunista utópia, hanem a lemondás, a korlátozás világa. Éppen most, a világgazdasági csőd után eltelt rövid időszakban is kapunk némi ízelítőt abból, hogy mi vár ránk a jövőben.

Nagyon különböző stílusú, eltérő hosszúságú filmek lettek az egyes részek. Minek tekintsük a Tragédiát: egy hosszan és részletekben készülő nagyjátékfilmnek, vagy inkább az eredeti mű égisze alatt elkészített rövidfilmfüzérnek?

A filmem olyan, amilyen a Tragédia maga: az eklektika gyermeke. Nem lehet az ókori Egyiptomot egy platformra hozni a francia forradalommal, csak abban az esetben, ha valamilyen szellemi közösséget tételezünk föl a kettő között. Felvállalom, hogy vizuálisan nagyon különbözőek a részek, de a színpadképek is nagyon mások egy-egy színházi adaptációban.

A pályafutása, sőt már maga a Tragédia készítése alatt is végbement egy technológiai forradalom az animációs filmkészítésben. Mennyire befolyásolta ez az ön munkáját?

Gyakorlatilag kettévágta. Nagyjából félidőben érkezett el a használat lehetősége, és egyáltalán nem álltam ellen a változásnak, sőt. Másrészről rá is kényszerültem, mert olcsóbb, mint a hagyományos technika. Az új technika megjelenését mindenképpen üdvözölnünk kell, még akkor is, ha ez az én esetemben gondot okozott. Egy 20 évig készülő filmnél ugyanis a szakemberek könnyedén kiszúrják a technikai különbségeket, főleg úgy, hogy nem a legvégén, hanem a londoni színben használtuk a legfejlettebb technikát. Persze sajnálkozhatnék azon, hogy miért nem állt rendelkezésemre már korábban az új technika, másrészről azonban ez a film egyik jellegzetességévé is vált, amire akár filmtörténeti érdekességként is tekinthetünk. Ha milliárdokat nyernék a lottón, akkor sem kezdeném elölről a munkát immár azonos technikai feltételekkel, mert egyszerűen nem látom értelmét.

Mit gondol, mennyiben határozza meg ez a technikai váltás a magyar animációs filmet?

A magyar animáció sorsát döntően a rendszerváltás határozta meg. 1989 előtt államilag támogatott, viszonylag megbecsült művészeti ág volt az animációs film, azóta azonban tizedére csökkent az állami finanszírozás. Az animációs filmesek is kénytelenek voltak szembesülni a kapitalista váltással: innentől kezdve a rendezőre hárulnak a produceri feladatok is, és tekintetbe kell vennie a közönség igényeit. A sok-sok kényszerű kompromisszum során a művészet könnyen elsikkad, és ennek köszönhető az a folyamat, hogy a művészet elit kiváltsággá vált. Beszorultunk abba a profilba, ahol a nyugati animáció volt mindig is, azaz hébe-hóba, itt-ott felbukkannak ugyan, de a nagyközönséghez már nem jutnak el ezek a filmek. Ki tud például felsorolni három Oscar-díjas animációs rendezőt? Ismerjük a magyar győztest, de a két jelöltről már nem biztos, hogy tudunk. Periférikus művészetté vált az animációs film, de akkor is az volt még, amikor bekerültem a szakmába. Ha úgy tetszik együtt nőttem föl, és öregedtem meg ezzel a művészeti ággal.

Van azonban egy olyan forma, melyben a művészetnek még tere van, és ez a rövidfilm. Mindig megemlítem, mert nagyon kedves tanítványom volt M. Tóth Géza, akinek nemcsak az Oscar-díjas Maestrója, hanem az azóta készült filmjei (Ergo, Mama) is jelzik, hogy igenis van létjogosultsága a művészetnek. Vagy említhetném Duczky Tomeket is, akinek a 2007-es Kecskeméti Filmfesztiválon bemutatott Életvonal című, számítógépes animációval készült munkája arra is bizonyítékul szolgál, hogy az emberi tehetség az új technológiai környezetben is képes kibontakozni. A számítógépet úgy kell tekinteni, mint egy eszközt, ami ha nem veszi át az uralmat az alkotó felett, akkor nagy segítséget nyújthat a filmkészítésben.

Van olyan tanítványa, akivel a mai napig tartja a kapcsolatot?

M. Tóth Gézával például tartom a kapcsolatot, de ez egy különleges történet, ha akarja, ő majd elmondhatja. A doktori védésekor én voltam az opponense, és azóta is nyomon követem a munkásságát. Ha elkészül egy új filmje, mindig elhozza nekem megmutatni, amiért nagyon hálás vagyok.

Mikorra várható a Tragédia-DVD megjelenése?

Attól függ, hogy a hiányzó 18–20 millió forint mikor áll a rendelkezésemre, ami az utóhangfelvételhez és az ehhez kapcsolódó feladatok elvégzéséhez szükséges összeg. Az eredeti elképzelésünk szerint idén karácsonykor jelent volna meg DVD, de valószínűleg még egy pályázati ciklusra szükségünk lesz a befejezéshez.

A forgalmazási stratégia kényszerű döntés volt, vagy eleve nem szerettek volna moziban megjelenni a filmmel?

Természetes döntés volt, hiszen a film kb. 150 perc, ami egy esetleges moziforgalmazáshoz túl hosszú lenne. Elképzelhető, hogy tartunk majd egy díszbemutatót és néhány klubvetítést, amikor moziban is meg lehetne nézni a filmet. Ám ez elsősorban a szövege miatt egy nehezebben befogadható mű, ebben vissza kell tudni lapozni, amihez a DVD a legideálisabb hordozó.

Több interjúban is azt olvastam, hogy a Tragédia lesz az utolsó filmje. Valóban nincs új terv a tarsolyában?

Van egy rövidfilmtervem, mely a Sisyphushoz hasonló terjedelmű, szintén fekete-fehér filmecske lenne. A mostani pályázati ciklusban azonban nem kaptam rá támogatást. Nem azért, mert nem tartották elég jónak, (persze furcsa is lenne, hiszen a bíráló testület tagjainak eddigi alkotói teljesítménye nem indokolná ezt), de elfogadom a véleményüket, mely szerint most nem nekem kell anyagi támogatást kapnom. Ennek ellenére nem adom fel, később újra be fogom adni a pályázatot. Már 1979-ben megírtam a képes forgatókönyvet, de a megvalósításig már nem jutottam el, mert nem éreztem úgy, hogy rajztechnikával olyan minőségben kivitelezhető lett volna, ahogy az a képzeletemben megszületett. Úgy is mondhatjuk tehát, hogy a terv a számítógépre várt. A megvalósítási szándék másik oka az, hogy a Magyar Rajzfilm Kft.-nek, amelynek én is tulajdonostársa vagyok, jelenleg nincs elég munkája, ezért azoknak a tehetséges munkatársaknak, akikkel a Tragédián dolgoztam, nem tudtunk újabb feladatot adni. Ahogy a Sisyphust a János vitéz után, úgy ezt is amolyan „kilélegzésnek” szánom a Tragédia befejezése után. A filmkészítés sokkal fárasztóbb munka akár az illusztrálásnál, akár az írásnál, ezért szükségem van ezekre a „kilélegzésekre” egy-egy komolyabb film után. Az utóbbi időben talán éppen ezért írok és illusztrálok egyre többet, de természetesen ezek is nagyon kedvesek a számomra.

Ezek szerint a Biblia megfilmesítésére mint újabb nagyobb belégzésre már nem számíthatunk?

Erről a tervemről végérvényesen lemondtam. Helyette inkább egy könyvet szeretnék írni a Biblia jelképrendszeréről, illetve a Biblia talaján kisarjadt keresztény művészetről. A film is hasonló céllal készült volna, bár abban sem vagyok biztos, hogy a könyv terve megvalósul. De ha még megérem, megírom.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó