Ha nem tudom, nem fáj

Rob Zombie: Halloween II.

Nem tagadom, rosszindulatú kiváncsisággal nézem az újraindított Halloween-sorozatot. Egyszerűen nem értem, miért akkora kihívás az egyes filmalkotóknak az, hogy kedvenc mindenkori rézfaszú baglyukat megfejtsék lelki motivációkkal, csinált előzményekkel, nagy ahá!-kkal. Nemsokára King Kong-bébicsimpánz, Godzilla-torokgyík és Jézus, a gyermekhippi is feltűnik majd, mert holtbiztos, hogy könnyebb, mint új történeteket kitalálni.

Pedig az ember alepvetően nem is annyira a megismerésre törekszik, „csak” addig érdekelt benne, míg végre megteremti a saját rendjét, míg berendezkedik a privát poklában, onnantól szívesebben tipizál, összegez, és elítél-elutasít minden rendet meghaladó, kizökkentő, káoszgyanús motívumot. A horrorfilmek aztán minden bizonnyal erre játszanak rá leginkább. Stephen King szerint „azért szeretjük a szörnyűséges fogalmát és azért van szükségünk rá, mert megerősíti bennünk a rendet, amire emberi lényekként vágyunk”.

Mike Myers például pontosan ilyen alak volt annak idején, 1978-ben, a John Carpenter jegyezte legeslegelső részben, hihetetlenül életidegen, elviselhetetlen titok, és egy tudatalatti szinten motivációk, indítékok nélküli ki- és bevégző, aki az emberpalánták szüreti bálját tartja. És pont ezért okozhatott katartikus mindenkori rettegést alakja, mert a káoszból érkezett és halhatatlan, elpusztíthatatlan volt, ő volt maga a Mumus. És ilyenkor nagyon idegesítőek az önjelölt Geppetto mesterek, akik a mumusokba, Hannibálokba, mindenbe lelket akarnak lehelni. Körülbelül a szlogen is ugyanaz: csak akkor lehetsz kisfiú, ha jól viselkedsz majd.

A tavalyelőtti Halloween-újragondolást/előzménytörténetet folytatja ugyanaz a rendező, a rockzenész Rob Zombie. A ő Mike Myers-e ugyan érdekes kísérlet, hiszen nem része az új horrorfilmes trendeknek, nem Sikolyosan önreflexív, nem japánosan szellemes, és nem Fűrészesen kiszámíthatatlan, hanem megpróbál tényleg Carpenteres lenni, hű az eredeti sémához. Az új Halloweenek egyik legnagyobb érdeme ugyanis az, hogy adaptálódik egy kevés abból a józan paraszti gondolkodásból, ami a legnagyobb erénye volt John Carpenternek is, nem próbál legalább többnek látszani, mint ami, lehet tudni, hogy ki a gyilkos, mikor érkezik, és kik azok, akik valószínűleg nemsokára meghalnak, tehát semmi fölösleges huncutság, csak a drukk. Néhány jelenet pedig még össze is jön, tényleg érezni néhol, hogy az életek tulajdonosnőinek valami értéke is van, és azt is, hogy mennyire jogtalanul akarja ezt elvenni tőlük ez a késes, álarcos halál.

A Halloween II. jól indít tehát, van egy hosszú, feszültséggel teli jelenet, kórházból ki, egy kis házikóba be. Mesterien ki van használva a két legfontosabb horrorfilmes eszköz, az ablak és az ajtó. A lány bemenekül a házikóba, akiről persze nem akarok semmi fontosat elárulni, bár szerintem ez a titok minden egyes embernek nyilvánvaló, aki életében egyetlen Halloween-részt is látott abból a rengetegből. A lányt megtalálja egy kövér pasas, és próbálja nyugtatni, nincsen baj, s ezt kintről, ablakok mögül látjuk, amin csordogál az esővíz, minduntalan megtörve a látványt. Állítom, hogy nincs az az ember, akin ne uralkodjon el a klausztrofóbia. A pasas elmegy, végtelen percek telnek el, míg visszaér, és már tudjuk, hogy ez csak még rosszabb, mert magával hozta Myerst... Hosszú gyilkolásjelenet, az immár felnőtt (még az első részben) gyerekszörny minden ablakban ott van, és a kamerát (minket) is szétkaszabol rettenetes késével. Majdnem katartikus – és a film egyetlen jó jelenete.

S aztán elkezdődik a végenincs giccsparádé, álomjelenet, amiben Myerst a gótikus metálklippekből kilépett fehérruhás anyuci istápolja, hogy öljél kisfiam, természetesen jönnek melléje a lassítások patetikus zenére, meg ödipusz-komplexusok, meg testvérgyilkosság, meg fájdalom, és a vége – az maga Norman Bates hullagyalázása.

Mike Myers is mintha maga Rob Zombie lenne, egy sértett lelkű, sérült rocker kis(nagy)fiú, aki neurózisát, rosszul kezeltségét próbálja önorvosolni talán azzal, hogy sokszor még nálánál is neurotikusabb emberekre vadászik. Izgalmas is lehetne tehát ez a betegek háborúja-koncepció, de végső soron (még) Rob Zombie is csak ember.

S minden bizonnyal még szerencse is, hogy Rob Zombie adaptálta Carpentert, ugyanis sok a hasonlóság a két alkotó között. Mindketten zenélnek, mindketten cowboyok, mindketten filmet készítenek, ki jobban, ki kevésbé jól. De be kell érnünk a sovány vigasszal, hogy rosszabb is lehetett volna...

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.