Jelen írás szerzőjét igazán nem lehet olyasmivel vádolni, hogy Judd Apatow- vagy Adam Sandler-rajongó lenne, sőt. De ez a nem kis mértékben önreflexív (eredeti címén kb. Vicces emberek) film viszont egy teljesen új szintre emeli az általuk művelt igen különös humort, aminek az a legfontosabb ismertetőjegye, hogy nem is vicces.
A 40 éves szűz például olyannyira untatta jelen írás szerzőjét, hogy azon kapta magát, hogy film végére egy teljes origami-állatkertet hajtogatott a popcornos tasakból. És nevetséges, de végül ennek a filmnek a trailere volt, ami meggyőzött, hogy üljek be a moziba (ismertek még ilyent?), s már az első pár perc után olyan hangosan kellett röhögnöm, hogy a mozi tinikből álló közönsége elszégyellte magát, és pár tizedmásodperces fáziskéséssel ők is kacagtak.
Apatow a fiók mélyén rálelt arra a mágikus receptre, amit Jerry Seinfeld és Larry David tiszta véletlenül fedeztek fel a nyolcvanas évek legvégén: saját magukból kiindulva, saját történeteikből egy, azóta legendás tévésorozatot készítettek, amiben az egyik főszereplő egy stand-up-komikus. Adam Sandler is egy ilyenfajta önreflexív szerepet játszik: saját magát, illetve saját maga paródiáját adja, igaz, álnéven, de egy olyanfajta világban, ahol kb. mindenki más az igazi nevén szerepel (megjelenik egy pár jólismert arc az amerikai showbiznisz világából Eminemtől kezdve Ray Romanón és Andy Dicken keresztül egészen Sarah Silvermanig, több mint cameo-szerepekben). Egy idétlen filmekben szerepelő, első ráncocskáival büszkélkedő ex-stand-up-humorista, akiről már alig lehet eldönteni, hogy a totális kiégés nevű stációtól innen vagy oda keressük.
A buddy-movie-koktél receptje szerint összehaverkodik a Seth Rogen által alakított famulus-figurával, aki beosztottja, viccírója és majd a végén (mert azért amerikai filmről van szó!) jóbarátja lesz. Rogen egy Entourage-szerű házban él két másik komikus haverjával, természetesen ő a legkisebb királyfi, a legnyomorultabb, leglepattantabb, szupermarketben mér makarónit az embereknek, mígnem fel lesz fedezve a Sandler-figura által, nem sokkal különbözőbben, mint ahogy a való életben Apatow tényleg felfedezte Rogent.
George Simmonsról (így hívják az Adam Sandler-féle komédiást a filmben) kiderül, hogy ritka és potenciálisan halálos betegsége van, s ez azért sokkal súlyosabb, mint holmi midlife crisis, ezért hamar kibékül a családjával, évek után felhívja az ex-menyasszonyát (akinek férje, gyerekei vannak), elkezd barátkozni fiatal kollégáival (olyanokkal, mint pl. a Rogen-galeri), stb, mígnem kiderül, hogy az experimentális gyógymód mégiscsak hat, s ez mindenféle bonyodalmakat eredményez. Azt hiszem, ennyi még belefér a spoilermentes történetmesélésbe, pont azért, mert eddig semmi, de semmi eredeti nincs benne. A film, a trendeknek megfelelően, mindenre és mindenkire utal, ezt a bonyolult hálózatot teszi elérhetővé és érthetővé a sok és színes cameo-szerep (lásd fennebb), de soha nem viszi túlzásba. Meglátszik rajta, hogy a szereplői ismerik egymást, s ez egy felbecsülhetetlen (m)értékű lazaságot és közvetlenséget kölcsönöz neki, ami nagyon is a javára válik.
Az igazi érdekessége viszont az, hogy vizuálisan a lehető legsemmilyenebb, akár a délelőtti Disney-matinékban is vetíthetnék; ezzel szemben ami durvaság, gamatság és non-PC humor előfordul benne, az mind-mind verbális, ott viszont dől a szereplőkből (akiknek, amint a végére leesik, 90%-a a filmben is komikust vagy valamilyen előadóművészt játszik). A Sandler-féle fapofákból csak úgy dől a sok, emberi nyílásokról és azok váladékairól szóló poén. S ez a néha nagyon durva verbális humor tartja a lelkesedést a nézőben, rázza fel, amikor elaludna valamelyik szirup felé konvergáló jeleneten, röhögteti meg, amikor amúgy semmi vicces nem történik a képen.
A film nagy huncutsága az, hogy ezeket a nagyon csúnyán beszélő embereket magyarázza meg számunkra – de ne gondoljunk pszichoanalitikus filmre: csak egyszerű szituációs humor, s aztán a közepén puff, a meglepetés: Adam Sandler is tud jól játszani! És lassan megértjük ezeket az embereket: környezetük által, cselekedeteik által – ezért bármennyire is játékfilm, van egy nagyon finom dokumentarista fontossága (amit pont a főcímek alá beszúrt igazi videófelvételek húznak alá – Apatow és Sandler szobatársak voltak és egymást filmezgették telefonbetyárkodás közben).
Mindenféle sablonok és politikai inkorrektség ellenére (vagy éppen azért) szerethető film a Ki nevet a végén, egy fontos stáció az effajta humor és humoristák karrierjében; a nagykorúsodásuk filmje; nem zseniális, de jóval több, mint csak mégegy kellemesen vicces film odaátról.
