Józsi dobta be a kérdést: mit lehettett tanulni? Ez volt vasárnap este a kocsmában a zárófilm után, ahol mindannyiunk barátnője az elmondhatatlanságig unta magát, és mi tudtuk ezt, de szakbarbár kizárólagossággal tovább osztottuk rendületlenül hazánk kortárs filmtermését.
Annyira üvöltöttünk, hogy a pincér bepityegte a telefonjába előbb a rendőrség, majd értelemszerűen a mentő számát, és onnantól figyelmesen várt ujjával a hívógombon. Miután úgy magyaráztunk, és gesztikuláltunk egymásnak az asztal fölött, mint valami bevadított olasz páviánok, dr. Buglya Sándor a hátam mögül, fél arcán mosollyal, az előttem ülőkhöz integetett, s míg én üvöltöttem a többiekhez, mint akiben 40 Pepin bácsi halálhörög, addig a doktor úr kimérten és halkan megjegyezte, hogy nem kell komolyan venni, megfigyelés alatt állok, amikor majd megtudja az eredményt, akkor azonnal mindenki értesítve lesz, de addig nem árulhat el semmit az állapotomról. Egyelőre ne fotózzanak, és ne etessenek...
Olyanok ezek a Filmtettfesztek, mint amilyenek az indiai mozizások lehetnek. Összegyűlünk, aztán bekiabálunk, tapsolunk, őrjöngünk, fúúújogunk, fejünkhöz kapunk, kacagunk, felsziszegünk... Valami leírhatatlan, hogy mennyire együttél mindenki a filmekkel, mennyire beleágyazódik minden cinehippi a történetekbe, mekkora filmszekta, család, amish, kommuna kerekedik a Győzelem moziban ekkortájt, évente. Ajánlom minden alkotónak, aki azonnali feedbackre vágyik, hogy vegyen részt ugyanezzel a filmtettes nézőnyájjal saját filmjének a vetítésén, mert kíméletlenül és azonnal visszhangozni kezd a filmje, a sötét moziban komoly utószinkronnal egészülnek ki az egyes filmek.
Mi volt? Csütörtök délután nagyon erős dokumentumfilmes blokkal indult a fesztivál. Rögtön Bálint Ibolya Apró örömök című dokumentumfilmje nagyot alakít, egy játékfilmes hangulatú dokumentum Udvarhelyen, eredeti szereplőkkel, a szurrogátum pedig a helyi lapok újsághirdetései, sikítóan jópofa helyzetekkel, karakterekkel, apró és/vagy meghatározó örömökkel. Akinek eddig a dokumentumfilm egyet jelentett a beszélőfejes riportokkal az idén kellemesen csalódhatott, mert az új irány már nem a csángótematikus giccs volt, helyette láthattunk „Kampánykritikát a Hargitán”, megismerhettük az igencsak jelentős kiterjesztésű hun szektákat, és Székely Róbert Misikéjét...
Nem telhet el Filmtettfeszt a klasszikus programpont, a tortabontás nélkül. Idén a kilencedik születésnapnak örülhettek az édesszájúak a Bocskai-házban, ahol viszont egy, az intellektusnak szóló csemege is „fel lett bontva”: igen, a Filmtett első könyvéről van szó. Zágoni Balázs mutatta be a bemutatót: ezzel tartoztak, amikor már majdnem két éve átálltak internetes formára és megígérték, hogy annyira szeretik a vévévét, hogy nem feledhetik a nyomdaszagot. Kötő József mutatta be a tulajdonképpeni könyvet, A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című, a Filmtett és a magyar Nemzeti Filmarchívum közös kiadásában született (szerkesztők: Zágoni Bálint és Balogh Gyöngyi), keményfödeles, képekkel telezsúfolt, (nem hazabeszélés, de tényleg) gyönyörű kiadványt, könyvesképet, kordokumentumot.
Jó Filmtettes hagyomány az utánpótlás-filmszemle is. Idén is láthattunk Színház- és Filmművészetis vizsgafilmcsokrot, volt Sapientiás blokk, Partiumi Keresztény Egyetem-animációs, és Moholy-Nagy Művészeti Egyetem-animációs-vizsgafilmes termékbemutató. De nagy ovációt okozott az idei Filmtett – Duna Műhely Alkotótábor premierje is, szaladtam is DVD-t vásárolni, sajnos aztán kiderült, hogy több esélyem van torrentről letölteni, mert nagyon frissenkész állapotban van még az egész. Végül minden estére jutott a feszes délutánokat lezáró mestermozizás: egy kis ízelítő a nagyok filmterméséből. Ezzel kapcsolatban persze még kritikusabb a mozi halandó része, mindhiába ezúttal, nagy és kellemes meglepetésekben is volt részünk, minek után alkoholgőzösen persze a könnyekig meghatódtunk, és hálát rebeghettünk a magyar film istenének, hogy jó évjáratba fogott.
Gigor Attila Nyomozója szakít mindenek előtt, roppant intelligens módon kitalált, megírt film, mintha legalább négy másik jobbacska magyar film utópikus erénye-kohéziója valósult volna meg ebben a két órában. Mondjuk gyanús nekem, hogy hiányzott belőle pár jelenet a plázás vetítése óta, de nem bántam, mert amúgy sem hiányoztak a megszemélyesített rák-víziók, a filmnek számomra fölösleges pontjainak a további részletei. Mindenesetre A nyomozó katarktikus alkotás, olyan magyar film, amit bátran meg lehet többször is nézni...
Következett a Valami Amerika 2, a film végéig röhög a közönség, majd hosszú taps, én pedig megígérem, hogy filmmel többet nem foglalkozom. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy ezt a sok olcsóságot ilyen szívvel zabálja a közönség. Úgy látszik én későn futottam, mert nekem csak a hülye karakterek, a gyenge viccek, meg a szerkezetlenség, következetlenség maradt eledelül. Az első rész jó kis mozi volt, de másodszorra azért már a gyomrom felfordult, mikor a Szabó Győző figura sokadszorra se győzi megjegyezni, hogy nem Büdös város, hanem Bűnös város az András filmjének a címe, a rendezőgyerek meg annyira antipatikus, hogy nem vagyok hajlandó egy percig sem drukkolni neki, s így tovább.
Pálfi György Nem vagyok a barátod című filmje aztán megint helyrehoz. A „létminimum alatti lét” egyik ritkaszép alkotása a film. Mondjuk megoszlottak ennél a pontnál a véleményeink, de nekem egyszemélyesen hatalmas élmény volt, páratlanul ízléses, emocionális, hangulatos, izgalmas. És kidolgozott jelenetektől zajos, ami nekem a gyenge pontom, mikrotörténetről mikrotörténetre „szemlesülhetünk”, magunkba tekinthetünk, felismerve akár önnön hétköznapi kisszerűségeinket is. Kíváncsi lettem volna a film egykori kerettörténetére is, ami a gyerekek világából indított és zárt nemrég, de Pálfi minden bizonnyal úgy döntött, hogy külön forgalmazza a két alkotást. Nem baj, tökéletesen egységes ez így is.
Mielőtt azonban elképednék, hogy mi a szösz, a Simó-osztályban tényleg csak hiperzsenik végeztek-e (egyelőre mint Pálfi és Gigor), következik Mátyássy Áron Utolsó idők című sokdíjas filmje, és lehiggaszt. Minden igyekezetem ellenére se értem, hogy egyszerűen mi az alkotó háttérmotivációja abban, hogy egy Isten háta mögötti falu autista lányáról és annak megerőszakoltatásáról, majd annak a testvérbátyja általi megbosszulásáról készítsen filmet valaki a huszonegyedik században. Az üzenet max annyi lehet, hogy „Please don't! Don't ever fuck the debil”, vagy „Don't be an animal, you are a man, man”.
Goda Krisztina Kaméleonja újra kellemes meglepetés volt. Tavaly Sas Tamás S.O.S. szerelem!-ét egy hatalmas esernyő kinyitása tette emlékezetessé, de ezúttal végre nem kellett félnünk a szirup kicsapódásától. Végig drukkoltunk, hogy ne legyen a vége elszúrva, ha már ilyen szépen halad a történet és láss csodát, nem lett happy end...
Török Ferenc Koccanása egy felejthetetlen formai kísérletet adományozott a közönségének, Szabó Simon a Papírrepülők utáni a közönségtalálkozón bevallotta, hogy valahogy összejött neki az érettségi, és nem nagyon kap pénzt az MMKA-tól a filmjeire, Józsi majdnem kiesik az emeletről miközben meg akarja tudni, hogy ki kérdez a rendezőtől, Nándi felüvölt, hogy Badi, te vagy-e, a közönség kacag.
Kati, aki Szentesről idén is eljött a Filmtettfesztre, és csak emiatt jött el (meg egy kicsikét azért is, hogy lássa újra Kolozsvárt) boldog, hogy maradt (majdnem) minden a régi, együtt voltunk a Fesztiválon, nem szóródtunk szét, találkoztunk, és filmeket néztünk. Mit mondhatnék ennél többet: nagyon megérte...
