Szeretem a meglepetéseket és a spontánul alakuló helyzeteket. Ezek a legőszintébbek. Az idei Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál kevés meglepetést tartogatott az évről évre ellátogató közönség számára, de legalább a bemutatott filmek változnak a 17 éves fesztivál repertoárjában.
Vegyünk egy gyöngysort, indát, hajszálat, egy szál vékonylaskát a levesből, a kismalac kurta farkát, filmszalagot, egy darabot Ariadné fonalából, bőrszíjat, két összekötött cipőfűzőt, egy-két színes kendőt, egy kígyót és egy kábelt. Bogozzuk ezeket össze egymás után, sorban. Az így kapott hosszú alternatív matériának egyik végét kötözzük oda egy fához, a másik végét pedig erősítsük egy nyílvessző végéhez. Most célozzunk egy jó messzi fára és lőjük ki a nyílvesszőt. Talált.
Szerda délután igen elegánsan Huszárik Zoltán Szindbád című gyöngysorának vetítésével kezdődött a filmfesztivál. És mivel a kezdés általában reprezentatív szokott lenni a folytatásra nézve, legyen a következő egy igen friss kábel, mégpedig az Oscar-díj jelöléssel büszkélkedhető Kaméleon. Goda Krisztina színvonalasan elkészített szórakoztató filmje lövi be a fesztiválrepetoár-madzag másik végét. A két vég között mindenféle anyagú, erősségű, hosszúságú és színű anyag látható – legtöbbje igen friss alkotás.
A versenyfilmek legerősebbjei, amelyek kiállták a zsűri ostromát, remek ötletből vagy/és többnyire komoly társadalmi problémák szálaiból fonott anyagok. A fesztivál fődíját masnizó Bingo három vendégmunkásról szól: egy moldovai cigányról, egy orosz exbirkózóról és egy grúz férfiről, akik Hollandiában próbálnak boldogulni. Timur Ismailov rendező azerbajdzsáni származású, jelenleg Hollandiában él. Juan Gautier Nagyvárosi komp című rövidfilmjében bemutat egy fiút, aki Marokkóból Spanyolországba próbál szökni, ám a határátkelőhelyen elfogják, és megverik az őrök. A történetesen jelen levő fiatalok egyike jogász, és jelentést tesz az esetről. Az Olaj című dokumentumfilm Kirkuk iraki tartomány helyzetét mutatja be. A rendező, Taha Karimi, már az alcímben kimondja a végszót: Olaj – A városunk rákja (Oil – The Cancer of Our City). Az alkalmazott című animáció remek ötlet és kivitelezés eredménye, melyben lámpa, asztal, fogas, szemafor, ajtó emberekből áll. Ariadné fonala nem először állja meg a helyét a kötélpróbán. Egyszerű és okos felépítésből, szép kivitelezésből és egy bárány gyapjából sodorta az animációt Bertóti Attila, és cserébe a Radio Romania Cultural díját vehette át. Esztergályos Krisztina Variációk című rövidfilmje szintén egy jó ötlet eredménye: egy szálloda „lakói” valóságos, illuzorikus és idillikus szilveszterét láthatjuk.
Ha lett volna közönségdíj, a voksomat egyértelműen Az emelődaruk magányos élete című lírai és érzékeny brit dokumentumfilmre helyeztem volna. A magasan ágaskodó darukra erősített kis kabinokból magányosan gubbasztó munkások nézelődnek. Különös perspektívából szemlélhetik nap mint nap ugyanazokat az embereket az utcán, munkahelyükön nappal és éjszaka, a felhőket, az épületeket. Az akaratlanul voyeurködő munkások láthatatlanok a lent nyüzsgő emberek számára, de a gyerekek néha integetnek a fura kapszulában lassú mozgással utazó lényeknek.
A versenyfilmek, nagyjátékfilmek és válogatott rövidfilmek mellett koncertek színesítették a fesztivál ugrókötelét. Fellépett a marosvásárhelyi Zakuszka együttes pörgős progresszív-etno muzsikával, amelyre akár bulizni is lehetett volna, de valahogy a Kultúrpalota nem az a hely, ahol ritmusra táncra perdül a közönség. Pusztai Antal gitárművész előadása, valamint Kertész Adél hegedű- és Beke István Ferenc gitárduója a kellemes intermezzóként feszült a filmvetítések között. Többnyire magyar, román és spanyol nagyjátékfilmek szerepeltek a fesztivál programjában.
Az idei fesztiválmeghívott Spanyolország volt, amely gesztus spanyol filmek vetítésében és időnként egy „buenas noches” köszöntésben merült ki. Jaime Rosales Egyedülálló részletek című filmje két asszony történetét meséli el, egyszerű, letisztultan bemutatott dráma. A csillagos ég alatt című film Felix Viscarret első nagyjátékfilmje, melyet Fernando Aramburu regényéből adaptál vászonra. Érzékeny családi történet falusi környezetben, amelyben a humor és dráma kedvesen fonódik össze. Változatosabb tükröt tartottak Spanyolországnak a rövidfilm-válogatások, amelyeket többnyire a Kultúrpalota kistermében lehetett megnézni. A La Boca del Lobo „barlangban készült fesztivál” igazán alternatív rendezvény: kis térben vetítik a filmeket, legtöbbször műhelyek, fórumok, zeneesemények részeként. Éppen ezért igen meglepő volt a gyakran semmitmondó és öncélú rövidfilmeket a nagyteremben fesztiválmegnyitó előtt végignézni, de feltételezem, hogy jelzésértékű funkcióval került a fő programvonalba: mint a spanyol film „undergroundja”. A Madrid en Corto program darabjainál viszont már egyértelműen látszik, hogy Madrid Tartomány Kormányának támogatásával készültek a filmek. A kisteremben ezeken kívül galíciai rövidfilm-válogatással, baszk rövidfilmekkel a Best of KIMUAK 1998–2006 programból, továbbá lengyel, magyar, német, amerikai rövid- és diákfilmekkel lehetett még ismerkedni.
A nagyterem filmrepertoárjában helyet kapott aktualitásával a Marian Cozma-ügyről készült dokumentumfilm, a Szíven szúrt ország, amely az elvárásoknak megfelelően a helyszínre csalogatta a különféle sajtóorgánumokat. A két hivatalos közönségtalálkozó érdekében a szervezők nem kellett túlságos erőfeszítést tegyenek, ugyanis ezeket az amúgyis zsűritagként jelen levő filmrendezőkkel oldották meg. Lakatos Róbert a Bahrtalo! és Andrei Gruzsniczki A másik Irina című filmjeinek vetítése után – úgy a látott filmekhez, mint a rendezőkhöz – sajnos csak úgy lehetett közelebb kerülni, ha az ember néhány sorral közelebb ül a színpadhoz. Pedig igen kár, hogy egy filmfesztivál alkalmával csak az tudhat meg többet a filmekről, aki magánúton belenéz a programfüzetbe vagy később, a fesztiváltól teljesen függetlenül, kocsmában beszélget ezekről az ismerősökkel. Volt azonban egy spontán és őszinte mozzanata a fesztiválnak, amikor Gárdos Péter Tréfa című filmjének vetítése után rögtönzött közönségtalálkozóra került sor a film egyik szereplőjével, Váta Lóránddal.
A legkellemesebb meglepetést a két román nagyjátékfilm hozta. Nem véletlenül és nem alaptalanul dicsérik annyit a román filmes újhullámot. Andrei Gruzsniczki A másik Irina című filmjét kedvencként emelhetem ki a teljes fesztivál nagyjátékfilm-programjából, melyet Radu Jude első játékfilmje, A legboldogabb lány a világon követ. Gyönyörűen őszinte és egyszerű filmek: nem akarnak túl sokat markolni, viszont amit elmondanak, az tökéletesen és hitelesen hangzik. Minden percüket elhiszem, a párbeszédeknél egy percig sem érzem azt, hogy ezeket valaki papírra vetette volna – ellentétben a Berlinálén díjazott Varga Katalinnal. Valódi realizmus, formai egyszerűség, a lehető legőszintébb társadalomkritika és súlyos dráma olyan koherens anyagot hoz létre, amelyhez foghatót csak a román filmben láttam még. Le a kalappal.
17 év lassan elég kellene legyen ahhoz, hogy a gyakorlat mesterré tegyen egy rendezvényt. A vetített filmek leptek meg egyedül – kellemesen vagy kellemetlenül – a rendezvény maga azonban egyáltalán nem. A rég nem látott ismerősökkel való csapongó beszélgetések vagy éjbe nyúló kocsmázások nyilván hozadékai a fesztiválnak, de ez nem egészen nekik köszönhető. Nagyon pici dolgok is elegek lennének (vissza)hozni a fesztivál hangulatát, lelkét, és a rutinosságot átváltoztatni egyedi élménnyé. Remélem, kimozdul a fesztivál a kisvárosi erőlködő rendezvények sorából, és alázatosabban, barátságosabban szólítja meg a jövőben az érdeklődőket.
További fotók a fesztiválról
(A szerző képei)
