A próféta kiváló film, de cannes-i nagydíj egy ottani ízlésnek való megfelelésről árulkodik: szilárd realizmus, az élet folyásához hasonlatos lassú tempó, brutális naturalisztikusság, és a mai kor peremhelyzetű embereinek nyers nyomorúságosságát megmutató téma. Hajlunk arra, hogy azt állítsuk: e film erényei nem akkorák és nem olyan számosak, mint ahogy azt a filmes sajtóélet visszhangozta – nem tekinthetjük az idei év Gomorrájának.
A próféta – mint oly sok gengszter- és börtönfilm – története egy karriertörténet. Malik El Djebena (Tahar Rahim) a fiatal, írástudatlan fiú börtönbe kerül, miután 6 év szabadságvesztésre ítélik. A korzikai maffia vezére, César Luciani (Niels Arestrup) belekényszeríti őt a kegyetlen börtönhierarchiába, ezért a legkülönbözőbb kínzó szolgálatokat kell elvégeznie. Djebena éveken átívelő felemelkedését követjük nyomon, ahogy a bűnszervezetet már rehabilitációja során, a börtön falain kívülről is irányítja, mígnem elkezdi saját útját járni.
E fejlődéstörténet közepesen lassú tempója remekül megválasztott, a film vállalásához mérten jót teljesít e tekintetben, mert talán egyetlen pontja sincs, ahol leülne. Dinamikáját és izgalmasságát azért is képes megőrizni, mert a történet sűrűn szőtt szálai jól ki vannak dolgozva; a párbeszédeket olyan jól írták meg, hogy az egyes szereplőkre való gyanakvás szülte nézői várakozás sosem hagy alább. És nem utolsó sorban a figurák – az Audiard-tól megszokott, remekül irányított alakításoknak köszönhetően – nagyon életszagúak, ezért képesek a nézői érdeklődést mindvégig fenntartani.
Szót ejtettünk a film realista világáról, hozzá kell azonban tennünk, hogy Audiard olyan tematikus és formai eszközökkel él, amelyek által felfeslik a valószerűség szövete. Főhősünket rendre visszatérő képzelgései zargatják: egy halottról vizionál, aki barátságos közeledéssel kísérti őt. Egy kusza álmot is lát, egy vadgázolásról, amely utólag jövőlátásnak bizonyul. Ezek az elemek a filmidő elenyésző hányadát teszik ki, így a börtönvilág nyers valósága, a tárgyilagos meseszövés lényegileg töretlen marad. A kísértő cellatárssal játszódó jelenetek megejtőek, szépen érzelmesek ugyan, de nem különösebben szervesülnek; mondhatni kilógnak a filmből, mert lényegében semmilyen közvetítés nincs ezek és a történet között. A jóslatlátás nem ilyen, ehhez Audiard komoly dramaturgiai funkciót rendelt, amely – bár a film realizmusát egy pillanatra kibillenti – remekül működik. Hatásos és erős eszköz, mert e „csoda” révén komoly fordulat következik be a történetben, amely mégis hiteles és hihető marad.
Található még egy eszköz, amely időnként, rövid időre, másodpercek erejéig megbontja a dokumentarizmus határát súroló formanyelvet. Egy, Audiard által már több filmjében használt, szerzői kézjegyként működő, nehezen körülírható elsötétülésről van szó, afféle „fél-leblendéről”: olyan, mintha egy gomolygó fekete ködön tekintenénk át egy folytonosan mozgó, formálódó nyíláson. Igen delejező és igéző hatású elem, a látkép apró részleteit igen intenzíven és érzelemgazdagon képes exponálni, különösen, ha dramaturgiailag fontos pontokon jelenik meg. A próféta esetében azonban ez az elem sajnos nem tűnik többnek, mint egy szerzői rögeszme, egy funkciótlan szignó. Jóllehet a valós történések síkján használja (pl. egy homoszexuális erőszak megjelenítéséhez), kilóg a film formavilágából. A jövővíziótól eltekintve tehát minden, ami elüt A próféta realizmusától, egyben szembe is megy vele. Ezt – a rendező korábbi filmjeit figyelembe véve – visszalépésként értékelem.
Hogy ezen eszközöket nem sikerült megfelelően felhasználni (különös tekintettel a dramaturgiai pontokra), a film azon jegyével is összefüggésbe hozható, hogy A próféta nem annyira – szoros értelemben vett – elbeszélői, mint inkább leíró jellegű karrierfilm. A gengszterfilmekből ismert, jól megírt szövevényes szövetségek, pártütések és átverések ugyan felvázolnak egyfajta történet-ívet, vagy még inkább: cselekményt; ám e filmet nyugodtan tekinthetjük egy időben kiterjedt puszta állapot- és lélekrajznak – a főhős felemelkedését éppen világának aprólékos megrajzolása hozza takarásba. Még a film vége sem tekinthető nyugvópontnak, hiszen nincs klasszikus értelemben vett megoldás: Djebena a korzikai láncot leveti ugyan, de a maga kovácsolta siker is a bűnöző életformához köti. Ez pedig a mellékszereplők sorsának példázatjellegéből kivehetően igencsak kilátástalan. Audiard filmjében tehát nincs újszerű történet-tanulság, csak hiteles ábrázolás – amit viszont kompromittálnak az idegen formai megoldások.
E rideg világ szomorú tablóképén pihen tehát a cannes-iak szeme, és ennyivel beéri. Ez persze nem jelenti azt, hogy méltatlanul osztották volna ki a díjat. Csak annyit állítok, hogy A próféta nem nagyformátumú film, Audiard korábbi alkotásaihoz képest kiváltképp nem az, kizárólag a zsűri filmes küldetéstudat-eszménye teszi azzá, hiszen olyan filmeket emel fel, amelyek korunk nyomorúságát tárják elénk, amely nyomorúság a társadalom bizonyos rétegei számára láthatatlan. Ennek az elvárásnak A próféta maradéktalanul megfelel, de nem járja azt az utat, amelyet korábbi filmjeiben a rendező maga számára kitaposott.
