Ismét évszám az Amerikába szakadt sváb, Roland Emmerich új eposzának címe. Míg utóbb a gagyi I.e. 10 000-ben egy gonosz civilizáció romlását „regélte el”, addig a 2012 már a mi kultúránk bukásának szikár dátuma. A rendező eddigi katasztrófa-szériájában idegenek, óriáshüllők és az éghajlat is bosszút állt az érdemtelen emberiségen, legújabb hardcore rombálásában a bioszféra elégeli meg a homo sapiens cipelését.
Emmerichnek cégére lett a világégés. Bár míg az 1984-es Noé bárkája elv című időjárásos sci-fi vizsgafilmje kis híján csődbe vitte a müncheni filmiskolát, addig a Függetlenség napját alacsony büdzséje ellenére is szemkápráztató propagandára faragta – a 20th Century Fox örömére. Egy ideig azonban nem jött rá (ld. Moon 44, Tökéletes katona), hogy tulajdonképpen mesterien tudja ötvözni a családi mézesmázost a világ elpusztításával. Filmjeinek többségében valamilyen csonka família küzd a ráboruló mindenséggel, hogy a szeretet és az összetartás erejével legyőzzenek mindent, ami rossz. Ez a 2012-ben sem változik, a rendező igazából csak a tétet emeli: jöhetnek nyálkás idegenek, monstrum-gyíkok, velőt rázó viharok, s most a világ felborulása, Emmerich legényei – párjukkal karöltve – mindig győzedelmeskednek.
S ha megvizsgáljuk hősei tipológiáját, találhatunk alkoholistát, striptease-táncosnőbe szerelmes vadászpilótát (Függetlenség napja), félretett biológusokat (Godzilla), s jelen esetben egy limuzin-csicska írót. Hiába az értelmiségi fizimiska, Emmerich hősei egyszerűek, akik paraszti logikával és túlélési ösztönnel, vaskos humorral vegyítik a harcot, ráadásul tudatosan kiválogatott rajzfilmfigurákhoz hasonlatosak. Nyerő kinézetű, nagyszemű Mickey egér-alakjairól képtelenség elhinni, hogy meghalnának. Hajlékonyságuk miatt a találékony jenki egy újabb evolúciós példáját testesítik meg. Tartalomhoz a forma: Emmerich szinte alig forgat élvonalbeli színészekkel, a mainstream által nélkülözött aktorai legalább olyan szebb napokat látott mesteremberek, mint filmjeinek szereplői. Nem is baj, mert a lényeg úgyis az igazi főszereplőn van: a pusztításon.
A 2012 sztorija több mint két és fél órás játékideje ellenére is bináris. Az első háromnegyed óra a kissé hosszúra nyúlt tudományos igazolással és a karakterek bemutatásával foglalkozik. Aztán a következő egy óra az, amikor a film úgy működik, mint egy pornó: a sorozatos nagy kitörések között van egy kis lityi-lötyi is, ami a sztorit jelképezné. A tombolás utolsó harmadában pedig az iszonyatosan fennkölt párbeszédek, összeborulások és a trash-sci-fi uralják el a vásznat. Egészen úgy néz ki, mintha a hatvanas évek bugyuta japán katasztrófa sci-fijeiből látnánk remake-et – ha egyszer majd a mai CGI-trükkök is avíttnak fognak látszani, akkor valóban ehhez a vonulathoz fog a film süllyedni. A rengeteg elnyújtás ellenére is az akciók, a rombolások és főleg az utolsó szelet kalandjai izgalmas és látványos, de felemás szórakozást nyújtanak. Ha másért nem, ezért megéri a mozijegy az árát.
A sodródó izgalmat (ismét) egy csonka család szemszögéből figyelhetjük. A munkamániás lúzer szerző, Jackson Curtis (John Cusack) házassága már régen odalett. Volt felesége (Amanda Peet) gyermekeikkel, valamint egy plasztikai sebésszel, Gordonnal él együtt, aki sorstársuk lesz a menekülésben. Gordon (Thomas McCarthy) érdekes karakter, mert amellett, hogy finnyás, többször bizonyítja ügyességét és menti meg „új” családját, mégis csupán másodhegedűs lehet. A magányos tudós, a film rendíthetetlen erkölcsi sziklájaként funkcionáló Adrian Helmsley (Chiwetel Ejiofor) a másik fő mozgatórúgó, aki összefogja a többi karaktert. Ezen kívül vannak még jó páran, akik a szeretetet és összetartást akarják demonstrálni történetükkel, de mivelhogy ez a téma már a főalakok sztorijaiban is bennefoglaltatik (eléggé didaktikusan), üresjárattá válnak. A negatív, kapzsi oldalt is képviselik néhányan, ám emberségből csak Carl Anheuser (Oliver Platt) politikus jelleme bukik meg. A Függetlenség napjából ismerős patriotizmus itt aztán a hősiesség felső giccshatárát is átlépi. Emmerich elnökalakjairól amúgy is tanulmányt lehetne írni, ehhez most még hozzácsapódik Thomas Wilson (Danny Glover) mindig megtört arcú vezető-figurája.
A 2012 esztétikája a tökéletes popcorn-mozié. Hiába tudjuk, hogy 6 milliárd ember hal meg a szemünk előtt, mintha nem is érdekelne minket. Los Angeles pusztulásának képei kellemes, néhol mosolyra fakasztó hullámvasútként hatnak, a tragédia „élménye” elsikkad. A rendező ügyel arra, hogy a pattogatott kukorica meghitt habzsolását ne törje meg egy szörnyű haláltusa véres jelenete. Igazából gyorsan beleszokunk a látványba: a családi weekendes poénokkal tarkított és a gravitációt semmibe vevő akciók egyből eloszlathatják az agyunkból azokat a profetikus borús felhőket, hogy esetleg a maják naptárának igaza lehet. Ha úgy vesszük, Emmerich így mítoszt épít és gyilkol is egyszerre. Egy másik bosszantó momentuma ennek a celluloidfolyamnak, hogy (főhőseinken kívül, persze) csak a leggazdagabbak élhetik túl az apokalipszist, vagyis akik egymilliárd eurót fizetnek azért, hogy bárkára szállhassanak. Mimi Leder hasonló tematikájú Deep Impactjében még a humánusabb „sorsolással döntjük el ki lesz a túlélő” volt a menő, s lehet, hogy azt a fordulatot itt is át kellett volna gondolni. Noha a filmben többször is hangsúlyozták az ellenkezőjét, számomra kicsit visszataszító volt a sok kékvérűért drukkolni, akik legfeljebb gusztustalan ölebeiket viszik át az „új világba”.
A film utolsó harmadán eluralkodó infantilizmust valószínű, hogy még a multiplex-esztétikán nevelkedett generáció is kikéri magának. De csak lehet: Emmerich ugyanis úgy viselkedik, mint a kisautóival játszó kisfiú. Pedig egy túlfizetett B-film rendező, aki a 2012-vel munkásságának csúcspontján egyfajta szuper-katasztrófafilmet akart forgatni, így rétestészta-hosszúságú opuszába az utóbbi 30 év összes pusztulásos kliséjét belegyúrta: megtalálhatjuk a földrengéses, vulkános, luxushajó-pusztulásos drámák sorát a Poszeidón-katasztrófától a japán (szörnymentes) eigákig. Mégsem mondhatjuk, hogy elégedettek lehetünk, hiszen a tág spektrum nem hoz semmi újat korábbi rokonaihoz képest. Csak annyi látszik, hogy a rendező megöregedett, s a szintén bugyuta, de kellemes „klasszikusait” (Függetlenség napja, Godzilla, Holnapután) már képtelen meghaladni.
