Páni(k,) félelem
Michael Haneke: Das weisse Band - Eine deutsche Kindergeschichte / A fehér szalag

Haneke korábbi filmjeihez képest A fehér szalag viszonylag kirívó újításnak tűnik: amellett, hogy a film fekete-fehér, számtalan (látszólag) jelentéktelen sorsot fon össze és rengeteg szereplővel dolgozik – oly sokan vannak, hogy az eddigi Haneke-filmekben összesen nincsenek ennyien. A történet persze megköveteli a nagyszámú szereplőgárdát, ugyanis az első világháború kezdetén járunk, egy apró német faluban, ahol mindenki mindenkit ismer, és ahol minden sarkon a cselszövés és az árulás gyanúja ólálkodik – legalábbis látszólag.

Ahogyan filmjeinek szereplői, úgy a rendező maga sem szabadulhat múltjától, hiszen A fehér szalag kísértetiesen idézi korábbi filmjeit, és ez így is van rendjén. Bőven kapunk pofoncsapásokat a jó öreg családon belüli erőszakból, szubtilis perverzitásokból, olajozottan és kevésbé olajozottan működő (pár)kapcsolatokból, gyanús balesetekből és felháborító bántalmazásokból – mindezt pedig az oly visszafogottan elegáns módon. A film cselekményét is ezek a fel-felbukkanó gonoszságok határozzák meg, az igazság kiderítését megcélzó nyomozás pedig előbbre próbálja vinni ezt a gombolyagot, folyton kérdéseket generálva a nézőben. A kérdések pedig csak özönlenek, már-már alig lehet tartani velük a lépést, válaszok helyett pedig ismét csak a Haneke-féle gúnyos pofoncsapás jut ki a nézőnek: a nagy semmi. Persze a helyzet ennél jóval bonyolultabb: aki ismeri Haneke korábbi filmjeit, az már megszokhatta, hogy legtöbbször a rendező csupán egy pucér vázat épít fel, melyet a néző kell majd felöltöztessen. Az öltöztetés már a film játékideje alatt elkezdődik, viszont órákkal, napokkal, vagy akár hetekkel utána fejeződhet be. Legjobb esetben viszont soha nem ér véget. Kegyetlenül megdolgoztatja az ember béketűrését és képzelőerejét. Ebben rejlik Michael Haneke titka, és erre roppant szemtelen módon büszke is.

Haneke karakterei – kezdve az egészen apró gyerekektől a felelősségteljes felnőttekig – egytől-egyig védtelenek, noha igen méretes társadalmi szakadék tátong közöttük. Valaki látszólag irányít, és mindenkit rettegésben tart, de ezt leginkább a rendezőről mondhatjuk el, mintsem a falu lakóinak bármelyikéről.

A színészi természetesség egyszerűen lenyűgöző, pedig csupán egyetlen „nagy név” fordul meg közöttük, mégpedig a szikkadt fizimiskájú Susanne Lothar, aki már több ízben is együtt dolgozott a barátságos osztrák rémmel (Furcsa játék, A zongoratanárnő, A kastély). Egy másik veterán színész, Ulrich Mühe (Mások élete, Furcsa játék, Benny videója, A kastély) is tervbe volt véve a csapathoz, ám halála miatt már nem érhette meg a forgatást. Helyette viszont olyan nagy színészeket láthatunk, mint Ulrich Tukur (Mások élete, Le Couperet, Amen.), Burghart Klaußner (Good Bye Lenin!, A felolvasó, Edukators) vagy Josef Bierbichler (Csontdaráló, Téli alvók, Woyzeck). Ami még az érett színészeknél is értékesebb, az a gyerekek jelenléte. A javarészt teljesen amatőr gyerekcsapat talán még túlzottan is jól teljesít, ami az ártatlanság megszemélyesítését illeti. Ennyi szőke kis cukorfalatot ritkán látni egy helyen, noha éppenséggel nem a legfelhőtlenebb gyerekkort élik ezen az obskúrus celluloidon…

A filmet eredetileg egy háromrészes minisorozatnak tervezték (ami nem is annyira meglepő, hiszen 144 perces), de érthető okokból végül mégis nagyjátékfilm lett belőle. Ennek a bölcs döntésnek máris meglett a gyümölcse, hiszen eddig még nem látott sikereket (Arany Pálma a Cannes-i Filmfesztiválon) hozott a rendezőnek, ezzel őt is besodorva az általa oly hűvösen megvetett mainstream áradatba. Ezek után már csak az Oscar-díj hiányzik, amit márciusban simán be is zsebelhet, ugyanis A fehér szalag Németország hivatalos jelöléseként vesz részt a pompás filmparádén. De lehet, hogy túl jó film ez ahhoz, hogy Oscar-díjas legyen…