Clint Eastwood mozgó (arc)képei

Egy rendhagyó rendezői pályaív Hollywoodban 2.

Clint Eastwood az álomgyár egyik legtermékenyebb figurájának számít, az IMDb.com vonatkozó adatlapján színészként 66, rendezőként pedig 34 filmcím szerepel a neve mellett, és akkor nem beszéltünk produceri vagy zeneszerzői tevékenységéről: életművét alaposan áttekinteni tehát legalábbis egy kismonográfia keretében lehetséges csupán. Folytatjuk rövid összefoglalónkat.

Clint Eastwood: Nincs bocsánat / Unforgiven

Eastwood „blöffje”

A rettenthetetlen revolverhős is megöregszik egyszer: a Nincs bocsánat „geronto-western” – s mint ilyen, rokona a rendező majd’ mindenik ezutáni alkotásának –, amely szokatlan erővel fordítja lélektani drámába a műfaj konvencióit. A jó útra tért egykori keményfiú, vénségére, még egyszer, utoljára, látogatást tesz az élet sötétebbik felén... Semmi cowboyos hetykeség, csak csendes tépelődés, menetelés szakadatlanul szakadó esőben, kesernyés melankólia, hogy aztán megint fegyverropogásos rémálomba torkolljon minden, mint egykoron, William Munny – és a western – hőskorában. A színészi jelenlét pazar: Clint Eastwood, Morgan Freeman és Gene Hackman hármasa (vagy négyese, kiegészülve Richard Harrisszel) mindent elvisz a hátán. Búcsú ez valamitől, ami visszavonhatatlanul elmúlt, filmtörténeti szempontból és az Eastwood-karakter mibenlétét tekintve egyaránt – egyrészt mindeddig ez volt az utolsó western, amit Eastwood készített, másrészt ilyen erejű „önrevízióval” majd csak a Gran Torinóban találkozunk. A Josey Walesszel együtt a Nincs bocsánat is végérvényesen felkerült a western aranyszalagtárának polcaira; rendezőnk nem véletlenül ajánlotta ezt a filmjét „Sergiónak és Donnak” (Leone és Siegel). Tudta ezt az amerikai filmakadémia is, el is vitt a film 4 Oscart, köztük a legjobb film és a legjobb rendezés díját. Azt viszont nem tudták, hogy az ekkor már 62 esztendős veterán filmkészítőnek esze ágában sincs nyugdíjba vonulni – a filmakadémia ’94-ben meg is köszönte szépen a közreműködést egy életműdíjjal –, sőt rettenetesbe kapcsol.

A Nincs bocsánat elsöprő sikerének árnyékában kevesebb figyelem jutott a következő film, a Tökéletes világ (A Perfect World, 1993) számára. Eastwood itt háttérbe húzódik, mellékszerepkörbe vonul, s átengedi a terepet Kevin Costnernek – elég furcsán is hat ez a leosztás, mert ha Eastwood a vásznon van („nem csinál semmit, csak van”, Siegel rendezői utasítása – és a szájhagyomány – szerint), akkor nehéz másra figyelni. Costner mégis veszi az akadályt, a szökött bűnöző és a túszként elhurcolt kisfiú közt kialakuló különleges kapcsolatot elmesélő történet így az ő alakításának köszönhetően sem csúszik át olcsó érzelgősségbe; férfiasan érzelmes, a magányos farkas attitűdöt szeretettel és humorral oldó alkotás marad.

Clint Eastwood: Madison megye hídjai / The Bridges of Madison County

Eastwood leginkább érzelemdús filmje azonban kétségkívül a Madison megye hídjai (The Bridges of Madison County, 1995; magyarul, sajna, A szív hídjai címmel forgalmazzák). A cserzett lelkű, vénülő cowboy bebizonyította, hogy hamisítatlan, melodrámai hangütésű szerelmesfilmet is képes rendezni, két idősödő ember – a bolyongó, a világban helyét kereső fotóriporter (Eastwood) és a családi hétköznapokba váratlanul berobbanó szenvedélyt újra felfedező háziasszony (a mindig hibátlan Meryl Streep) – rövid és reménytelen egymásra találásáról. Halk szavú, szép film – nem is gondolnánk, hogy Eastwood darázsfészekbe nyúlt a házastársi hűtlenkedésre kényes, protestáns Amerikában.

A 90-es évek közepe óta érdeklődése fokozottan a kortárs Amerika társadalmának, az amerikai identitásnak az érzékeny, vitás kulcskérdései felé fordult, oly módon, hogy a kulturális-ideológiai tartalom sose szorítsa háttérbe a partikuláris emberi történeteket. Történelemszemlélet és nemzeti önkép; halálbüntetés; eutanázia; rasszizmus; hatalom és egyén viszonya – valamilyen formában mind felbukkan a filmjeiben, mintha Eastwood nem/sem tisztázta volna megnyugtató módon önmaga számára ezeket a problémákat. Világnézeti-politikai vonzódásai ellenére nem ad kész válaszokat, csak megmutat és mérlegre tesz; súlyoz, körbejár, árnyal, egy művész könnyedségével és egy orvos alaposságával. Néha provokál – de azt is megfontoltan, a rá jellemző lassú, kiszámított tempóban.

Amerikai elnököt például addigelé nemigen hoztak olyan kellemetlen helyzetbe filmvásznon, mint az Államérdek (Absolute Power, 1997) című filmjében. Nem elég ugyanis, hogy a Gene Hackman alakította elnökkarakter elcsábítja egyik bősz támogatójának nejét, de a légyott hevében, félreértésből fakadólag, meg is öli. Az elnöki stáb aztán jól eltussolná az ügyet – ha nem lenne az amúgy csöppet sem szeplőtlen (mert tolvaj) szemtanú, aki ébredező moralitásából kifolyólag nem hagyja veszni az igazságot. (Hogy a velejéig romlott, hatalmával visszaélő, szoknyapecér elnök karikatúrájának megrajzolása miért épp Bill Clinton kormányzása idején jutott eszébe Eastwoodnak, az számos kritikust töprengésre késztetett.)

A nem éppen folttalan (elő)életű, egy magasabb cél érdekében mégis a végsőkig elmenő, magányos igazságosztó figurája vissza-visszatérő témája az Eastwood-filmeknek ezekben az években (is). Az igazság napja (True Crime, 1999) kiégett, idősödő újságírója reménytelennek tetsző versenyfutásba kezd az idővel, egy valószínűsíthetően ártatlan néger halálraítélt megmentése érdekében. Az egyébként megfontolandó lelkiismereti és jogi dilemmákat boncolgató filmbe – a hajszálpontos történetépítés mesterétől szokatlan módon – egy meglehetősen gyermeteg dramaturgiai megoldás is becsúszott. (Nehezen hihető, hogy az évekig elhúzódó tárgyalás során senkinek nem szúrt szemet az a mozzanat, amelyet hősünk azonnal észrevesz.) Pontosan felépített, ám a téma súlyához képest erőtlenül megkomponált film a Véres munka (Blood Work, 2002), amelynek szívátültetésen átesett, öreg és egyedülálló detektívje egy provokáló sorozatgyilkos nyomán jut el az identitás és bűn szerteágazó kérdésköréig.

Clint Eastwood: Éjfél a jó és a rossz kertjében / Midnight in the Garden of Good and Evil

Ám vissza a 90-es évekbe, mégpedig egy jócskán alulértékelt opuszig. Az Éjfél a jó és a rossz kertjében (Midnight in the Garden of Good and Evil, 1997) kissé szeszélyes szerkezetű, de lebilincselő tabló a „mély Dél” világáról, egy kívülálló, a mondén New Yorkból érkezett jenki író-újságíró szemével: „egy bizarr Elfújta a szél”. (Eastwood nem játszik ebben a filmjében, a két főszerep Kevin Spaceynek és John Cusacknak jutott.) A John Berendt dokumentumregényéből adaptált sztori (amelyben van olyan szereplő, aki valóságos önmagát „alakítja”), meglepő módon – de az összkép előnyére –, mintha háttérbe szorulna a miliő megrajzolása, az atmoszférateremtés mellett: a „főhős” itt maga a georgiai Savannah, forrón lüktető életével, nagyon is komoly babonáival, különös társasági-társadalmi viszonyrendszereivel, hóbortos és/de szerethető figuráival. A briliáns karakterek jelenléte és a csavaros történetvezetés jellemző a műre: végig képtelenek vagyunk eldönteni, hogy maró szatírát vagy szeretetteljes ódát látunk éppen.

Legyőzhetetlen?

A szarkasztikus humor és/vagy önirónia sosem hiányzott Clint Eastwood (jobb) filmjeiből, pályafutásának „legvidámabb” alkotása viszont egybeesik a Kr. u. második évezred kezdetével – így lépte át Eastwood a hetedik ikszet. Az Űrcowboyok (Space Cowboys, 2000) bájos, karakterközpontú, szelíd humorral átitatott science-fiction (ön)paródia, 4 kivénhedt űrhajósról, akiknek végre megadatik a lehetőség, hogy leiskolázhassák a pimasz ifjonc-kollégákat – megint egy „gerontofil” darab tehát, de olyan őszinte, kendőzetlen „önmagunkon nevetéssel”, amely párját ritkítja. Eastwood, Tommy Lee Jones, Donald Sutherland és James Garner remekel ebben a szerepkörben, és röpködnek a jobbnál jobb poénok – üdítő kivétel ez a marcona magányos farkasok és nyomasztó lelkiismereti problémák mozijában.

Annál kevésbé vicces a Dennis Lehane regényéből adaptált Titokzatos folyó (Mystic River, 2003). Komor, a görög sorstragédiák végzet-dramaturgiáját idéző alkotás a mélyen eltemetett múlt pusztító erejéről, bűn és bűnhődés vak logikájáról, noir-thrillerbe ágyazva. S noha a cselekmény fordulatai néhol nem nélkülözik az esetlegességet, ez mit sem változtat azon, hogy Eastwood pályafutásának egyik legsúlyosabb munkáját tette le az asztalra – mint oly sokszor, az idős mester karakterépítési és színészvezetési képességei sokat nyomtak a latban, ezt erősíti Sean Penn legjobb főszereplőnek járó Oscar-díja is.

Clint Eastwood: Millió dolláros bébi / Million Dollar Baby

Az igazi díjeső azonban a következő év produkciójáért hullt Eastwoodra és stábjára: a Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby, 2004) 4 Oscart és 2 Arany Glóbuszt söpört be. Úgynevezett sportfilm, s mint ilyen, nagyon amerikai/hollywoodi karrier- és kudarctörténet. A megkeseredett magányos farkas (ő maga, természetesen) a pisztolyt itt bokszkesztyűre cseréli, és egy törekvő ifjú hölgynek (Hilary Swank) ad ökölvívásórákat, oldalán egy hasonlóan megvénült cimborával (Morgan Freeman). A hasonló típusú filmek konvencióinak problémátlan alkalmazása mellett Eastwood egy drámaiság és jellemrajz tekintetében nagyon árnyalt mozit rendezett, amelynek végkifejletében egy nyomasztó aktuális erkölcsi kérdésre keresi a választ. S bár a főhős dönt, végérvényes válasz nincs, nem lehet.

Az igazság amúgy is bonyolult – sokkal bonyolultabb, mint ahogy az Eastwood-mítosz felületes értelmezései sugallják –, és gyakran több arca van. Mondjuk, attól függően, melyik lövészárokból tüzel kifelé az ember. A második világháború csendes-óceáni hadszínterének sorsfordító ütközetét, az Ivo Dzsima-i amerikai partraszállást amerikai, illetve japán szemszögből feldolgozó 2006-os párfilmje/filmpárja, A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers) és a Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) nemcsak Hollywood, de az egyetemes filmtörténet egyik legkülönösebb, igen bátor vállalkozása. Ugyanazt a történelmi eseményt (illetve, az amerikai változatban, inkább annak utóéletét) a győztesek és a vesztesek oldaláról is ábrázolni, ugyanazon „csomag” részeként – ehhez még akkor is meglehetős merészség és empátiakészség szükségeltetik, ha a rendező egyébként nem „érintett” (ez esetben a győztesek oldalán). S bár az Ivo Dzsima-vállalkozás az iraki–afganisztáni háborús évek csatazajában született, nem biztos, hogy pusztán valamiféle nyílt békepárti manifesztumot érdemes látnunk benne. A kétségtelen háborúellenes indíttatás mellett, az ízig-vérig patrióta Eastwood A dicsőség zászlajában valójában a legszentebb hazafiúi érzéssel való kufárkodást leplezi le; a Levelek témakezelésében pedig a méltó ellenfél hősiessége előtti lovagias kalapemelés gesztusa is jelen van. A híres fénykép történetét bemutató amerikai változat, narratív technikáit és problémafelvetését illetően, „eastwoodosabbra” sikeredett; a japán verzió azonban drámaiság és jellemábrázolás tekintetében elviszi a pálmát. Együtt viszont ez a páratlan párfilm, ez a kétfelvonásos háborús eposz a Clint Eastwood-hegyvonulat egyik legmagasabb csúcsa.

Clint Eastwood: Elcserélt életek / Changeling

Ezzel nagyjából meg is érkeztünk az Eastwood-jelenség jelen idejébe. A 2008-as évben – mint az utóbbi időben szokásává válni látszik – két filmet is letett az asztalra; az egyik azért jobb, mint a másik. A Los Angeles-i bűnügyi nyilvántartás egyik igaz történetéből ihletődött Elcserélt életek (Changeling) többfajta stílus- és műfaji regisztert mozgásba hozó alkotás: a lélektani realista elbeszélés tárgyalótermi drámába, majd sorozatgyilkos-thrillerbe vált át. „Üzenetes” film, a középpontban két, hagyományos értékszemléletet megtestesítő figurával: egy anyával (az angyali Angelina Jolie) és egy pappal (John Malkovich), akik – mint egyébként Eastwoodnál mindig – a bürokratikus, korrupt és agresszív hatalmi gépezettel szemben a kisemberi Amerika „természetes erkölcsének” és szolidaritásának felsőbbségét hirdetik.

A szolidaritás lehetőségének felismeréséig azonban nem olyan könnyű eljutni: (eddig) legutóbbi bemutatott filmje ennek egy lehetséges módozatát vázolja fel. A Gran Torino fontos film Eastwood pályáján: egyszerre összegző jellegű és új utakat kereső remeklés, önreflexív/önironikus és halálosan komoly történet. A hegyvonulat megmozdult, a szobor lelépett talapzatáról. Coogan/Piszkos Harry szétnézett a körülötte épülő világban, és látá, hogy nem egymásnak valók. Az igazságosztó nem lőtt le senkit – őt lőtték le. A sokszorosan megdicsőült, mítoszi ködökbe vesző Eastwood-karakter számára a felismert szolidaritásnak ez a módja – az áldozathozatal mint egyszerre krisztusian szelíd és cowboyosan férfias gesztus – bizonyult az egyetlen vállalható magatartásformának egy gyökeresen (és nem előnyére) megváltozott világban. A felületes kritika persze egyszerű rasszizmus-tematizálást lát bele (fehér-sárga-fekete-barna négyszögben), de ennél sokkal árnyaltabb és szerteágazóbb alkotói megközelítésről van szó. Ha valóban az amúgy sziporkázó humorú Gran Torino harcedzett koreai veteránja, Walt Kowalski volt Eastwood utolsó filmszerepe – mint azt nyilatkozta a bemutató előtt –, úgy ennél stílusosabb hattyúdalt nem is készíthetett volna.

Clint Eastwood: Gran Torino

Eastwood, túl a 79-en, folyamatosan dolgozik, két játékfilmje is bemutató előtt áll: az Invictus (azaz Legyőzhetetlen) Morgan Freeman és Matt Damon főszereplésével, kulcsszavak: Dél-Afrika, apartheid, rögbi; a másikról egyelőre nem sokat tudni, csak hogy szintén Matt Damon főszerepel benne és thrillernek készült. Valószínűleg utolsó, magányos farkasként – fittyet hányva a technikai és szemléletbeli újdonságokra – viszi tovább a klasszikus Hollywood hőskorának, a történet- és karakterközpontú, régivágásúan morális mozinak az értékeit, bevallottan olyan alkotók nyomvonalán haladva, mint Ford, Hawks, Hitchcock, Huston. Talán ezt a következetességet (is) jutalmazta idén a Cannes-i Filmfesztivál egy különleges Arany Pálma-életműdíjjal, amelyet mindössze kétszer osztottak ki a szemle története során – a másikat Ingmar Bergmannak... Ahogy mondani szokás, élő legenda, különböző művészeti ágakhoz – irodalom, film, képregény, popzene stb. – tartozó alkotások és figurák ihletője, és mögötte áll egy korántsem egyenletes, de vitathatalan mesterműveket is felmutató rendezői életmű. Amúgy köszöni szépen, jól van, szállodát és exkluzív golfklubot működtet; és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki szeretné kipihenni végre egy mozgalmas élet fáradalmait.

Lehet, hogy készül egy újabb pályafordulatra.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó