Oliver Stone régóta dédelgetett filmtervét váltotta valóra A szakasszal, mely négy díjat zsebelt be az 59. Oscar-gálán (köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járót). A vörös szőnyegig azonban hosszú és rögös út vezetett: először túl kellett élni a vietnami háborút, majd a számtalan produceri visszautasítást – és végül a 2 hónapos forgatást a dzsungelben.
A szakasz Oliver Stone pályafutásának legszemélyesebb hangvételű filmje. A rendező ugyan egy egész trilógiát szentelt az életét sok tekintetben meghatározó vietnami konfliktusnak, melynek darabjai különböző aspektusból világítják meg a háború embertelenségét, de egyedül A szakaszban vitte kendőzetlenül vászonra saját tapasztalatait. Nem véletlen, hogy a 3 film közül csakis ez készült eredeti forgatókönyv alapján, a másik kettő könyvadaptáció: a Született július negyedikén egy tolókocsiba kényszerült tengerészgyalogos-veterán, az Ég és Föld pedig egy hányattatott sorsú vietnami nő memoárjait vette alapul. Előbbi a társadalomba való visszailleszkedés nehézségeire koncentrál, míg az utóbbi a helyiek szemszögéből mutatja be a háború borzalmait. A Szakaszt viszont saját élményeiből párolta le Stone, ezért a film pontosan azzal a helyzettel indít, amellyel számára is elkezdődött hosszúra (másfél év) nyúlt szolgálata az Indokínai-félszigeten: csapatszállító repülőgép ajtaja nyílik, melyen keresztül az egyetemről frissen szabadult zöldfülű egy határozatlan mozdulattal belép a pokol tornácára.
Ezt a nagy horderejű lépést Stone majdnem két évtizeddel a film főhőse előtt, 1967-ben tette meg. A módos családból származó fiatal értelmiségi ugyanis olyannyira nem találta a helyét a 60-as évek amerikai társadalmában, hogy miután másodszor is kicsapatta magát az egyetemről – melyet az „üres intellektuális locsogás melegágyának” tartott – belépett a seregbe, és önkéntesként lehúzott másfél évet Vietnamban. Ez az időszak kitörölhetetlen nyomot hagyott Stone világlátásán, állítólag magával a filmezéssel is azért kezdett el foglalkozni, mert úgy érezte, hogy a csatatéren szerzett tapasztalatait csakis a legintenzívebb médium, vagyis a film képes adekvátan kifejezni. A háborúból hazatérve rögtön papírra is vetette Break című forgatókönyvét, mely később a Platoon (A szakasz) nevet kapta, azonban még 20 évet kellett várnia arra, hogy valaki megfilmesítésre érdemesnek találja a történetet. Ezalatt Stone önreflektív horrorfilmek rendezésével próbált betörni a filmvilágba (Seizure, The Hand), de ezek az alkotások nagyot hasaltak a mozipénztáraknál. A forgatókönyvírás már több sikert hozott a számára, és az Éjféli expressz, A sebhelyesarcú vagy a Conan, a barbár szkriptje által kivívott szakmai reputáció, valamint a vietnami tematika hollywoodi legitimizációja végül meghozta számára a nagy lehetőséget: 1986 elején nekiláthatott A szakasz forgatásának.
Stone tehát egy újonc szemén keresztül mutatja be a vietnami konfliktust, és egy pillanatra sem hagy kétséget számunkra a felől, hogy a háború maga a földre szállt pokol. Már a nyitókép is előrevetíti a helyzet reménytelenségét, hiszen az első dolog, amit idealizmustól hajtott főhősünk megpillant a saigoni reptéren: egy kupac hullazsák. A szakasz ugyanazt a tételt tűzi zászlajára, mint az előző évtized két nagy vietnami tematikájú filmeposza, és próbálja a nézővel megértetni, hogy az igazi háborút soha nem az ellenséggel, hanem saját magunkkal vívjuk. A Szarvasvadászhoz és az Apokalipszis mosthoz hasonlóan interiorizálja a konfliktust, ezzel kisiklatva a háborús film műfaját a „klasszikus” nyomvonalról, ahol még az ellenség fizikai legyőzése volt a cél. A szakasz főhőse számára a legfőbb fenyegetést nem a Vietkong esetleges offenzívája, hanem a mindenkiben ott élő vadállat szabadon kiszabadulása jelenti. Rendkívül szuggesztíven érzékelteti a film azokat a körülményeket, melyek között pillanatok alatt elpárolog az utolsó csepp emberség is a legényekből. A szűnni nem akaró pokoli hőség, a végletes kimerültség és az állandó fenyegetettség bermuda-háromszögében születik meg az a kritikus idegállapot, mely ártatlan emberek megalázásához vagy akár lemészárlásához vezet.
Stone azonban a naturalista jelenetek és a hihetetlen részletgazdagság ellenére is elemeli a cselekményt a valóságtól, azzal, hogy mitikussá duzzasztja a főhős – és egyben minden katona – lelkéért küzdő őrmesterek figuráját. Elias és Barnes karaktere persze tökéletesen működik a film realista síkján is, de Stone hamar egyértelművé teszi, hogy ők nem pusztán apró fogaskerekei a nagy hadi gépezetnek, hanem azt a két őselemet képviselik, mely összecsap egymással minden egyes háborúban: a bestiális kegyetlenség és a végsőkig kitartó humanizmus testesül meg tehát a szemünk előtt. Ez a kissé didaktikus vonás elviszi a filmet abba az irányba, hogy az Apokalipszis most Hollywood-kompatibilis verziója legyen, hiszen az a kettősség, amely Coppolánál még őrjítő egységben lépett elénk Kurtz ezredes alakjában, itt álomgyári ízlés szerint két pólusra szakad.
Nem csak a Jó és a Rossz radikális szétválasztása, hanem az elbeszélői szerkezet és zenehasználat is hollywoodi öntőformában készült. A Charlie Sheen által alakított főhős belső narrációi időről-időre kiemelik számunkra a morális tanulságot, az egész játékidőn végighömpölygő melankolikus zene pedig gondoskodik a megfelelő érzelmi hatás eléréséről. Samuel Barber Adagio vonósokra című darabja számtalanszor ismétlődik a cselekmény folyamán, de csakis Elias őrmester halálának teátrális jelenete miatt forrott össze teljesen a filmmel. A tőrbe csalt, kezeit az ég felé emelő katona földre bukása sommásan fejezi ki Stone olvasatát Amerika vietnami szerepvállalásáról – ahogy a plakát mottója is hirdeti: a háború első áldozata az ártatlanság.
Az 1987-es Oscar-gálán valószínűleg épp azért diadalmaskodhatott A szakasz, mert a vietnami konfliktus össztársadalmi traumáját feltáró filmek tömény kiábrándultságát végre képes volt a hollywoodi ízléshez adaptálni: a békaperspektívából ábrázolt háborút Stone álomgyári minták alapján fazonírozta, és ezt a bravúrt az Akadémia tagjai nagyra értékelték.
