A filmektől elbűvölt pszichológus, Hugo Münsterberg éppen ekkoriban (1916) írja le azt a korát messze megelőző meglátását, hogy a film természetes helye a néző fejében van, mivel itt rendeződik össze értelmes egésszé, majd itt raktározódik, tárolódik, akár hosszú éveken át. Vászonra vetíthető filmek híján ez kávébarna kötet sokat tesz ezért, hogy a fejünkben, ha nem is film-, de érzéki élménnyé álljanak össze a fennmaradt kolozsvári némafilmes relikviák.
Egy olyan, a kereslet és kínálat különféle alternatív módjait megengedő mozgóképes kultúrában, mint a miénk, amelyben egy-egy film megszerzése néha csupán percek kérdése, nem túl gyakori élmény az, hogy valami „hozzáférhetetlen”. Ha éppen az is, a státusz inkább ideiglenes, napok kérdése, hogy módosuljon. Nehéz ilyenkor empátiával viszonyulni azon elszállt némafilm-geekekhez, akik néhány múltszázadeleji mozidarabbal kapcsolatban mindenhez hamarabb hozzá tudnak férni, mint magukhoz a filmekhez. Ezek ugyanis: elvesztek. Ha ilyenkor elvetjük annak a lehetőségét, hogy e mozgóképeket Tekerd vissza haver!-alapon egyszerűen újra leforgatjuk – amely kísérletben azért egyszer mindenképpen szeretnék részt venni –, akkor nem marad más hátra, mint az archeológia, kutatás, ásás, nyomkövetés, melynek során a kitartó rajongó egy régész elszántságával, egy detektív találékonyságával és egy oknyomozó riporter dörzsöltségével felszerelkezve kénytelen a letűnt idők nyomába eredni.
Egy-egy film eltűntnek nyilvánítása ugyanakkor, mint ezt egyre több ellenpélda igazolja, nem tekintendő végleges státusznak, azzal együtt, hogy − az annyi mindenre kényes nyersanyag természetét tekintve − az idő előrehaladtával egyre csökken egy némafilm előkerülésének az esélye. Pedig elég nehéz beletőrödni például abba, hogy a 137 kópiájával 5 földrésznyi forgalmazásban részesült, nemzetközi sikerű Sárga csikóból (1913) egyetlen teljes példány sem maradt fenn (?!). Persze felbukkantak már korabeli filmek olyan sufnikból, melyek mellett naponta bennfentesek százai sétáltak el munkájuk során; de külföldi filmarchívumok is előrukkolnak időnként messzire szakadt tekercsekkel, mint ahogy lomtalanításokon és bolhapiacon is megtaláltak már elveszettnek hitt remekműveket. Ezen felül pl. nem tudhatjuk azt sem, hogy mi lapul a nagy orosz filmarchívum hét pecséttel őrzött polcain, melyekről a munkatársak csak annyit rebesgetnek, hogy a sok visszatartott doboz tartalma a korai filmtörténetet akár át is konfigurálhatná.
Miközben ezen ritka pillanatokra várunk, akad elég tennivaló: a kolozsvári némafilmgyártás virágkorával kapcsolatos dokumentumok számtalan helyre szóródtak és osztódtak szét az elmúlt évtizedekben: magángyűjteményekben, román és magyar filmarchívumokban, színházi könyvtárakban, levéltárakban és hagyatékok részeként húzódnak meg a térségben, hol gondosabb, hol mostohább bánásmódban részesülve, hol szabadon, hol protekcióval (vagy azzal sem) hozzáférhető módon. Az okokat tudjuk: történelmi mozgások, egyéni érdekek és nevetséges véletlenek hordták szét az idők során ezt a tízes években együtt, egy helyen, organikus egységben, a sikeres kolozsvári színjátszás kontextusában kiviruló némafilm-kultúrát, melynek dokumentálásával talán túl későn kezdett el foglalkozni az utókor.
Az így kialakult filmhiányos állapotban tehát hihetetlenül felértékelődnek a kísérődokumentumok: fotók, újságcikkek, levelek és forgatókönyvek. A frissen megjelent kolozsvári némafilmes képeskönyv éppen azt tekeri vissza, ami megmaradt, méghozzá „médium-kompatibilis” módon, mivel ehhez nem a mozgókép, hanem éppen maga a nyomtatott és (álló)képes könyv a természetes, kézenfekvő médium. Balogh Gyöngyinek, a jelenkori magyar némafilmkutatás nagyasszonyának és Zágoni Bálintnak, az erdélyi némafilm fiatal szakértőjének együttműködése nyomán úgy és az kerül elénk, amit ebben a pillanatban a Magyar Nemzeti Filmarchívum intézményi háttere és az erdélyi független (értsd: intézményi háttértől és önálló büdzsétől mentes), gerilla-forráskutatása a leginkább olvasóbarát módon felkínálhat a téma iránt érdeklődőknek: időrendbe szedett fejezeteket, kommentárokkal kiegészített képeket, korabeli sajtóvisszhangot, forgatási anekdotákat, visszaemlékezéseket, színészportrékat, rövid életrajzokat és stáblistás filmográfiát.
A láthatóan reprezentatívra tervezett és sikerült, alig több mint 100 oldalas kiadvány (néhány apró betű- és képhibától eltekintve), külcsínből, belbecsből egyaránt jelesre vizsgázhat. A kopott barna tónusú, relikvia-színű borító (talán akaratlanul is) múltból itt maradt, talált tárgyat idéző hangulatát a gyönyörű kivitelezésű (debreceni Alföldi Nyomda), színpompás belső lapok élénkítik teljesen testközelivé. A korabeli hangulatot és a jelenkori rugalmas tördelési lehetőségeket szerencsésen ötvöző belső design-nak (Sütő Ferenc) is köszönhetően egy árnyalatokban gazdag, zavarbaejtően életszerű összkép rajzolódik ki az 1913 és 1920 közötti kolozsvári filmes nyüzsgésről. Ebben vitathatatlanul nagy szerepe van a színes, rajzolt-festett plakát-reprodukcióknak és a helyenként hátborzongatóan éles, kontrasztos, fekete-fehér fotóknak, melyek néha kizárólagos és magányos lenyomatai az elkallódott filmeknek, és amelyekkel kapcsolatban csak azt hiányolhatjuk, hogy miért nem nagyobb méretben és mennyiségben kísérik az időutazást − dehát képekből sosem elég. Ezek a fotók ráadásul többre képesek a filmek puszta felidézésénél: bár azt nem mindig tudni, hogy (különösen az elveszett filmek esetében) beállított műtermi fotókról vagy filmkockákról van-e szó, az a néhány, az épp forgatott jeleneten kívül a kamerát kezelő operatőrt is megörökítő werkfotó finoman tágítja ki a nézőpont kereteit.
Nem visszatekerés történik tehát, és nem is vetítés, hanem visszalapozás. A mozgóképekhez akkor jutunk a legközelebb, mikor a szerkesztők pofonegyszerű és zseniális módszerrel, a megmaradt képek és forgatókönyvek alapján, képregényes formában rekonstruálnak két, viszonylag jól dokumentált darabot, Az éjféli találkozást (1915) és A kancsuka hazájábant (1918). Épp e két példa nyomán sejthetjük meg, hogy mennyire kielégítő, ugyanakkor tökéletesen semmitmondó lenne, ha legalább ennyi információ lenne a kezünkben a Janovics doktor gyártásában készült összes elveszett filmről: a képek ugyanazt mutatják, amit a szövegek elmesélnek, viszont e képek nélkül a szövegek semmi érzékit nem közvetítenének e filmekből.
A kolozsvári némafilmgyártás képes története kétség kívül nem egy enciklopédikus igényű tudományos munka. Nem mindig ismerteti konkrét irányelveit, amelyek nyomán az adott korszakból fennmaradt, feltételezhetően nagyobb mennyiségű verbális és vizuális dokumentumokból válogat, nem tér ki minden részletre, nem ismerteti a forrásfeltárás nehézségeit, és nem közöl minden elérhetőt erről az időszakról. Sokat tesz viszont azért, hogy a kívülállók számára hullaszerűnek tűnő, de valójában csak tetszhalott némafilmet színes, szexi, érzéki corpusként keltse életre, melyre újabb hozzá illő ruhákat öltöztethet a további kutatás.
Balogh Gyöngyi−Zágoni Bálint szerk.: A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig. Filmtett Egyesület−Magyar Nemzeti Filmarchívum, Kolozsvár. 2009.
További képek a könyvből
