Miután Woody Allen „elköltözött” Manhattanből, gyakorlatilag világossá tette, hogy ezentúl máshol készít másféle filmeket. Ezen mindenki felháborodott, és azonnal elátkozta a rendezőt. Ezek után kiderült, hogy a Match Point – bár kétségkívül más, mint a korábbi filmjei – érett és mesteri alkotás, a Vicky Cristina Barcelona pedig végleg elintézte, hogy a Woody-rajongók újra kihúzhassák magukat.
Az Európában készített munkái sikerének tükrében kétségtelenül furcsa, hogy az új Woody Allen-film nézésekor újra Manhattanben találjuk magunkat, ahol egy öregedő ex-fizikus-zseni – egy kevés Jézus Krisztust és Marxot érintő bevezető után – beszélni kezd hozzánk, nézőkhöz a kamerán keresztül (vö: Annie Hall), és szép lassan megismerjük Boris életfilozófiáját. Magát a történetet és a film tétjét viszont már a trailerből is ismerjük, és ennél nem is lesz bonyolultabb: egyetlen esélyünk ebben a kegyetlen világban, ha megragadjuk azt a kevés örömöt, amit ki tudunk facsarni magunknak. Boris is és a többi szereplő is erre a kis boldogságra hajt, hogy legalább ezt a keveset elérjék – ahogy tudják. Sajnos azonban sem a történet, sem a tanulság, sem a szereplők – általában a filmben semmi – nem hat frissnek, sőt, a Whatever Works kifejezetten lejárt lemezeket pörget.
Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, Larry David milyen komikus, de a filmbéli szerepeltetése nem volt valami jó húzás. A játéka borzasztóan ötlettelen, csak (feltehetően) saját és korábbi Allen-karakterek béna egyvelege. Ráadásul nemhogy nem szerethető, hanem sokkal inkább zavaró, agresszív és kellemetlen jelenség. A filmben szinte letuszkolja a néző torkán, hogy mindenki idióta, egyedül ő látja a sok maszlag és szarakodás mögött a lényeget. Ugyanakkor elég hihetetlenül hat, hogy ma – amikor lassan már vége is a 21. század első évtizedének – az értelmiség legnagyobb válsága az, hogy az emberek szemetek, nincs Isten, és hogy értelmetlen háborúkat vívunk, miközben máshol éheznek. Boris karaktere ráadásul annyira erőlteti az emberiség idiótának titulálását (hogy azt ne mondjam, gyűlöletét), hogy emellett semmilyen más jellemvonása nem bontakozik ki. Mintha tényleg csak egyetlen eszme vezérelte volna a karakter-kidolgozást: legyen minél kiábrándultabb. A szájából elhangzó rengeteg „idióta”, „gyengeelméjű” és „hülye” egész egyszerűen kiöli a filmből poénokat.
A többi karakter is legalább ennyire (ha nem még kevésbé) kidolgozatlan, így az ember óhatatlanul is azt érzi, hogy pusztán üres figurák, el nem talált karikatúrák. Pont azok az apró, finom vonások vesznek el bennük, amikkel a rendező olyan életszerűvé tudta tenni korábbi karaktereit: borzasztó közhelyesek jellemeikben és történeteikben egyaránt. Nagyon jól tudom, hogy nem fair a rendező korábbi munkáival összehasonlítva nézni a Whatever Works-öt, de hát az vesse rám az első követ, aki el tud vonatkoztatni tőlük.
Persze attól, hogy vígjátéknak rossz, még lehetne egy jó Woody Allen-film, de a már említett kidolgozatlanság mellett a film konklúziója is csalódást keltő. Boris ismét felénk fordul, és egy-az-egyben a szemünkbe mondja a nagy tanulságot. (És – mit ad Isten – a kiábrándultsága is tud enyhülni.) Csakhogy mind az önreflexív gesztus, mind a többiek reakciója borzasztóan kínos. Formailag végső soron megtartja a régi filmek stílusát, így az all-star szereplőgárda, a főcím alatt szóló jazz sem marad el – azonban a gyenge összbenyomás miatt mégis inkább egy kevésbé tehetséges rendező Woody Allen-másolatának tűnik.
Nem kétséges, hogy egészen más filmről beszélnénk, ha elkészül bő 30 évvel ezelőtt (Woody Allen először Zero Mostel számára írta meg a könyvet, azonban a színész halála után félretette), mára viszont jócskán elkésettnek tűnik. A film hiába lovagolja meg a kimeríthetetlennek tartott nagyvárosi neurózis toposzát, a főhős Boris által prezentált keserűség inkább unalmas, mint cinikus, vagy esetleg vicces. Ez jellemvonásnak nemhogy nem elég, de végül már azt is nehezemre esett elhinni róla, hogy valaha fizikus volt.
Kérdés persze, hogy végülis hogyan értelmezzük a filmet. Egyáltalán nem valószínűtlen ugyanis, hogy Woody Allen a saját toposzainak paródiáját vonultatja fel – kvázi beintésképpen – mint ahogy egyébként sem volt tőle soha idegen az önirónia. És Larry David fizikai megjelenése is eléggé eltorzítva hordozza a klasszikus Woody-figura védjegyeit. Így párszor eszünkbe juthat, hogy a film éppen az ilyen fanyalgó kritikáknak tartja oda a középső ujját. Talán így van, talán nem. Az viszont biztos, hogy ez akkor sem ment sokat a filmen. Minden bizonnyal volt Woodynak kevésbé sikerült, sőt rossz filmje is, de ennyire szájbarágós és kidolgozatlan még nem, és emiatt a Whatever Works mindenképpen gyenge munka.
