Thomas Edward Lawrence ezredes önéletrajzában folyamatos hézagok találhatóak. Ha egy kontár rendező filmesíti meg az életét, biztosan pátosszal körbelengő, pasztellszínű, szélesvásznú, közel-keleti Elfújta a szél kerekedett volna ki a dologból. David Lean azonban a kor modernista hangulatát megszimatolva, egészen újfajta hollywoodi héroszt kreált. Az eredmény 7 Oscar-díj.
A történelmi filmekben leginkább csak a történelmi környezet az, amely hitelesen képes megjelenni. A historikus események dramaturgiai foglalatába általában beletörik a forgatókönyvírók és rendezők bicskája. Ennek oka, hogy a „szerző” képtelen ellavírozni a bonyolult eseménysorok, a történelmi mítoszok és a fantázia határmezsgyéjén. Ráadásul korban minél messzebb távolodunk, a hősök annál mitologikusabbá válnak. Az ötvenes évek amerikai filmjében ezért virágzott a bibliai eposz, amelyben a kikezdhetetlen hérosz szuperhősként imádott Istenével (Cecil B. DeMille: Tízparancsolat, 1956) vagy nőjével azonosult (lásd: William Wyler: Ben-Hur, 1959). A 60-as évekre lehanyatlott az „ókor”. A Beatles-korszak és a vietnami háború légköre új eposzi hősöket követelt a filmvászonra, a televízió hódításai ellen még mindig ez a műfaj volt legjobban bevethető. Az 1962-es Oscar-díjátadón kétfajta monumentális filmtípus is megjelent. Az egyik a főszereplő nélküli csatafilm, például a(z azóta kiszínezett) Leghosszabb nap (r. Ken Annakin, Bernhard Wicki, Andrew Marton), a másik az egzotikus kalandfilm, az Arábiai Lawrence. Bár ez utóbbi is igencsak szabadosan bánik a történelmi események hitelességével.
T. E. Lawrence ezredes, az 1916-os arab felkelés oszlopos tagja, inkább Feiszál herceg oldalán szeretett harcolni, semmint Ali barátja mellett. Jobban tesszük inkább, ha nem boncolgatjuk a történelmet ebben a filmben, azt hagyjuk inkább a dokumentumfilm műfajára. Filmtörténetileg azonban sok érdekes dolgot kapunk. A közel-keleti legenda meghökkentő (fehér ember arab ruhában) története igen népszerű volt az ezredes hirtelen bekövetkezett halálos balesete miatt (is). Lovell Thomas már 1919-ben beszámolófilmet csinált With Allenby in Palestine and Lawrence in Arabia (1919) címmel a felkelés eseményeiről. A harmincas években Korda Sándornak is eszébe jutott, hogy filmet forgasson az anyagból, aztán az ötvenes években David Lean angol rendező dédelgetett tervévé vált az ötlet, s miután 1957-ben a Híd a Kwai folyónnal hatalmas sikert aratott, elhárult az akadály a megfilmesítés elől.
A rendező azonban a megszokottól eltérő eposzt akart, amely inkább egy egyszerű ember felemelkedését és bukását veszi nagyító alá. Az ötvenes évek sword and sandal-mozijaihoz képest rengeteg hangsúlyeltolódással találkozhatunk. A Peter O’ Toole által megformált karakterről ugyanis már az első jelentekben sugárzik, hogy homoszexuális. Ez viszonylag hitelesnek mondható tényen alapul, hiszen Lawrence A bölcsesség hét pillére című filozofikus memoárjában saját maga vallja be, hogy legboldogabb éveit egy férfi társaságában töltötte. A főhős selymes beszéde, mozgása, testalkata és öltözete (fehér arab ruhája szinte menyasszonnyá avatja) is árulkodó. Még párra is lel Ali személyében, aki a film végén már szinte női alázattal siratja meg. A korábbi, jórészt bibliai figuráknál elképzelhetetlen lett volna egy ilyen vonzódás. Ráadásul az erkölcsi betonkövekként viselkedő keresztény hősöket azért körbevették csábos asszonyok, ám a sivatagi eposz ebben is hiányt szenved. Nemhogy csadorokból kivillanó erotikus szempárokat nem találunk a filmben, de még jó alakú vízhordó lányokat sem. Az Arábiai Lawrence maszkulin mozi.
Az ókor-filmek szélesvásznú látványosságát a pompázatos díszletek és a vallási csoda fantáziája ihlette. Lean filmje ehhez képest másfajta egzotikumra koncentrált: az üres sivatagéra. Emiatt hatalmas bukás is lehetett volna filmje. De hogy nem így történt, annak egyszerű a titka: úgy tudja elhitetni nézőjével, hogy az pazar filmet lát, hogy közben majd' másfél órán keresztül két vagy három embert mutogat, aki tevegel a széles tájon. Fred A. Young operatőr mesterien fedezte fel, hogy a 70mm-es színes kamerát a sivatagi horizont filmezésére teremtették, megérdemelten vehette kezébe az Oscar-szobrocskát. A magányosságot szimbolizáló vidék monumentális templomként nehezedik a nézőre és a főhősre.
Lawrence karaktere a folyton vívódó, kissé androgün, nárcisztikus figura, aki sokat szereti nézni magát a sivatagi pocsolya tükrében, s lassan megtörik a rá nehezedő felelősség alatt. Először megmentett bajtársát kell agyonlőnie, majd két jóbarátját is elveszíti a megpróbáltatások közepette. Amikor a török fogságban megerőszakolják, lassan eluralkodik elméjén a káosz. A végső csatában már megszállottan lövi halomra az ártatlanokat és a bűnösöket egyaránt. Nem tipikus angolszász filmes hőssel van itt dolgunk, hanem egy sokkal valóságosabb, élettelibb figurával, megtörtségben a Híd a Kwai folyón Nicholson ezredesével (Alec Guinness) rokonítható. A nagylélegzetű filmhéroszok közül talán az első volt, aki nem a történelmet alakította, hanem a történelem alakította őt. Ez egy kissé megmagyarázza az alkotók hanyag historikus tudását, hisz céljuk a háborús környezettel csupán az volt, hogy érzékeltessenek egy bábuként mozgató erőt. Ehhez viszont tényleg elég a sematikus ismeretanyag, a dramaturgia is részben ezt támasztja alá.
Robert Bolt forgatókönyvíró az említett önéletrajzi könyv felhasználásával ügyesen nyúlt a témához, kár, hogy az Oscar-elismerés elmaradt (1966-ban majd bezsebelhette az Egy ember az örökkévalóságnak című film scriptjéért). A bevezetőben a főhős hirtelen halálát láthatjuk sok szubjektív kameramozgásból, majd a temetésén a legkülönfélébb vélemények hangzanak el személyiségéről. Már-már úgy érezzük, riportfilmet látunk. Innen csúszunk át a múltba, bármiféle évszám nélkül. A film első felében a felemelkedést látjuk, azokat a sorseseményeket, amelyek alapján egy legenda születik, utána ennek a viaszos figurának a szétesését. Az utolsó snittben elszáguldó motoros bekeretezi a film szerkezetét és előrevetíti a főhős halálát, akinek arca elvész a koszos autószélvédő mögött.
Az Arábiai Lawrence műfaját meghatározni nem is olyan egyszerű: egyfelől első világháborús film, mert a nagy világégés egyik periférikus frontját mutatja be. Másfelől forró eposz is, amely hatalmas csatáival és archaikus környezetével, Maurice Jarre dagályos filmopera-szólamaival néhol az antik-filmeket juttatják eszünkbe. Használhatjuk ezek mellett az ellentmondásos alak történelmi biopicjének jelzőjét is. Sőt, mivel egy kolonizálandó területen játszódó sivatagi sztoriról van szó, amelyben rengeteg lovas, vonatrablás, leszámolások, csaták és kopár hegyek is láthatóak, – amerikai szemmel – akár westernnek is felfoghatjuk. A műfaji spektrum díszes csomagolásában még egy másik kockázati tényező is benne rejlett, ez pedig a színészek szerepe. A két főszereplő ugyanis szinte az ismeretlenség homályából tört ki. Peter O’ Toole-nak szinte csak epizódszerepek és színpadi játékok jutottak addig, ám egy csapásra méltán az Oscar-jelöltek listáján találhatta magát; az Alit megformáló Omar Sharif pedig az egyiptomi nemzeti filmgyártásából repült át az amerikai filmvilágba. Az igazi nagy sztárok pedig a háttérben maradtak. A Lean-filmek visszatérő kabalája, Alec Guinnes (Feiszál herceg), a robosztus arcú Anthony Quinn (Auda abu Taji), vagy a Ben-Hurból ismerős Jack Hawkins (Lord Edmund Allenby) szintén emlékezetes alakítást nyújtanak. Ennek ellenére a hét Oscar közül inkább csak a technikaiakat zsebelte be a produkció. Ugyan Sam Spiegel (producer-legjobb film) és David Lean (legjobb rendezés) megkapták a magukét, de a színészek közül Gregory Peck (Ne bántsátok a feketerigót) és Ed Begley (Az ifjúság édes madara) alakítását erősebbnek vélték az Akadémia tagjai, így „mindössze” a fényképezés, a vágás, a zene, a hang és a díszlet lelt még szobrocskára.
A film a kritikai siker mellett a közönséget meghódította, a 15 milliós költségvetés többszörösen megtérült. Sam Spiegel halála után Robert A. Harris producer kezébe kerültek a film jogai, aki 1988-ban a különböző országokban található kópiák összegyűjtése után egy restaurált változatot adott ki. 16 új jelenettel egészítette ki a mozit, amely így 218 perces vetítési hosszúságúra duzzadt. Még „folytatásnak” tekinthető tévéfilm is készült Ralph Fiennes főszereplésével, amely főleg a versaillesi béketárgyalásokra koncentrált (Christopher Menaul: Dangerous Man: Lawrence After Arabia, 1999).
A filmeposzok műfajának történetében megkerülhetetlen mérföldkő az Arábiai Lawrence, amely új mércéjével – a biblia-filmekkel szemben – frissebb témákra és másfajta hősábrázolásra sarkallta a producereket. E vonalon születtek meg később a Doktor Zsivágó (1965) és a Cast of Giant Shadow (Melwille Shavelson, 1965) történelmi panorámái, illetve a kultikus II. világháborús mozik sora: A híd túl messze van (Richard Attenborough, 1977), Tora! Tora! Tora! (Richard Fleischer, Kinji Fukasaku, 1970), A halál ötven órája (Ken Annakin, 1965), vagy a Piszkos tizenkettő (Robert Aldrich, 1967). Lean mozija a mai napig is nézni való alkotás, s ne csodálkozzunk azon sem, ha a kortárs fantasykben is felbukkan egy-egy, e műből ismerős elem.
